Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 9. kötet, 1980-1981 (Budapest, 1983)

számú rendelet (R.) 5. §-a szerint a feltalálónak a találmány értékesíthetővé tételével kapcsolatban felmerülő költségei és munkadíja megtérítése tekintetében a munkáltató és a feltaláló megállapodása az irányadó. A felek a közöttük létrejött szerződésben megállapodtak abban, hogy a kikötött díjazáson kívül a találmánnyal kapcsolatban a feltalálónak további igénye nincs. Ezért tehát a felperes költségtérítést nem követelhet. Egyébként az R. 5. §-ának c) pontja szerint a feltaláló szerződési rendelkezés nélkül költségtérítésre csak akkor tarthat igényt, ha a munkát munkaköri kötelezettségén túl végezte. Ez a feltétel is hiányzik. A perben a felek egyezően adták elő, hogy a találmány megvalósításával kapcsolatos feladatok elvégzése a felperes munkaköri kötelezettsége volt. Kiemelték korábbi beosztásából, és ezt tették a munkaköri feladatává. Ezért kapta az alperestől a munkadíját, és a rendes munkadíjon felül jelentős túlmunkadíjban is részesült. A felperes túlmunkadíjjal kapcsolatos kifogásainak az elbírálása pedig nem tartozik ennek az eljárásnak a keretébe. A túlmunka díjazásával kapcsolatos igény —, mint munkaügyi igény — a munkaügyi viták eldöntésére hivatott szervek előtt érvényesíthető. 2. Nem vitás a felek között, hogy a felperes a szerződés szerint a tényleges hasznosítás után járó feltalálói díjat megkapta. Azt sem lehetett a perben megállapítani, hogy az alperes jogellenes e» felróható magatartása miatt nem keletkezett nagyobb vállalati haszon, és ezért nem kapott nagyobb összegű találmányi díjat a felperes. Az alperest tehát a Ptk. 318., illetve' 339. §-ai alapján kártérítési kötelezettség nem terheli. a) A szolgálati találmány feltalálója a jogszabály rendelkezése alapján nem követelheti a munkáltatótól mint szabadalmastól a találmány üzemszerű alkalmazását. Valamely műszaki megoldás alkalmazása a vállalati gazdálkodás körébe tartozik. Az ezzel kapcsolatos kockázatvállalás kérdésében a vállalat önállóan dönt (1977. évi VI. tv. 22. §). Az Szt. 12. §-ának (3) bekezdése valóban előírja, hogy a szabadalmas köteles a találmányt a népgazdaság szükségleteinek megfelelő módon és mértékben hasznosítani. Ez a kötelezettség népgazdasági érdekből fakad, általános jellegű, a közösséggel szemben terheli a szabadalmast. Ebből az általános tartalmú kötelezettségből azonban nem származik alanyi jogosultság a kötelezettség teljesítésének a követelésére. Megsértésének a következményét a jogszabály pontosan meghatározza, egyetlen szankciója a kényszerengedély. Ha a szabadalmas a találmányt nem hasznosítja a népgazdaság szükségleteinek megfelelő módon, a szabadalomra kényszerengedélyt lehet adni [Szt. 11. § (3) bek.]. A mulasztásnak egyéb jogkövetkezménye nincs. A feltaláló e szabály alapján nem követelheti a munkáltatótól a találmány hasznosítását. Ennek — a lényegében a közösséggel szemben fennálló — kötelezettségnek a megsértése esetén a feltaláló sem léphet fel más igénynyel a szabadalmassal szemben, minthogy kényszerengedélyt követelhet. Az adott esetben viszont erre sincs szükség, mert a szabadalmas a szabadalomról a feltaláló javára lemondott. b) Természetesen lehetőség van arra, hogy a munkáltató a feltalálóval szemben szerződésben kötelezettséget vállaljon a találmány megfelelő terjedelemben történő hasznosítására. Ennek a kötelezettségvállalásnak azonban határozottnak és kifejezettnek kell lennie. Nem lehet ilyen kötelezettségvállalásnak tekinteni a szerződés 2. pontjában foglalt azt a szokásos és a múltra vonatkozó megállapítást, amely szerint a felek a későbbi viták 66