Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 7. kötet, 1976-1977 (Budapest, 1979)

, A^n. r. alperes fellebbezése részben alapos. Ezúttal is csak a találmányi díj összegszerűségével kapcsolatos kérdéseket vitatta. Azzal érvelt, hogy a díjalap a tényleges felhasznált huminsav és az indulin beszerzési ára közötti különbség. Ennek elfogadása azt jelentené, hogy a találmány lényege anyaghelyettesítés, ami pedig önmagában szabadalmi oltalomban nem lett volna részesíthető. Helyesen mutatott rá az első fokú bíróság arra, hogy a szabadalom negatív ólomakkumulátor lemezmasszát véd, s így az annak gyártásával elért, nem pedig az adalékanyagként felhasznált huminsav alkalmazásával kimutatható vállalati hasznos eredmény a feltalálói díj alapja. Nem értett egyet viszont a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróságnak a feltalálói díj mértékével kapcsolatban kifejtett álláspontjával. A 45/1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet (R.) 2. §-a (1) bekezdésének a) pontja a szolgálati találmány értékesítésének arra az esetére vonatkozik, amikor a szolgálati találmány szabadalmasa a találmány tárgyát a gazdasági tevékenységének körében saját maga állítja elő, használja és hozza forgalomba. Az értékesítésnek erre az esetére vonatkoztatva az első fokú bíróság ítéletének indokolásában olyan bírói gyakorlatra hivatkozott, amely szerint a találmányi díj mértéke általában nem haladhatja meg a vállalati hasznos eredmény 20—25%-át. Ebből tehát az következnék, hogy a feltalálói díjat ennek a felső határnak a keretein belül kell megállapítani. Az R. a szolgálati találmány értékesítése esetén a feltalálót megillető díj mértékét, annak kereteit nem határozza meg. Nincs tehát jogszabályi alapja annak, hogy a díjazás százalékos arányának felső határát általános iránymutató jelleggel a bíróság állapítsa meg. A szolgálati találmány feltalálójának munkaviszonyból vagy más jogviszonyból folyó kötelessége, hogy a találmány tárgykörébe tartozó megoldásokat dolgozzon ki [Szt. 9. § (1) bek.]. Az ehhez szükséges tárgyi feltételeket a munkáltató biztosítja és viseli az ezzel kapcsolatos költségeket is. A nem szolgálati találmány feltalálója részére mindezek az előnyök általában nem biztosítottak. Emellett a találmány szabadalmaztatása iránti eljárással kapcsolatos költségeket, a fenntartási illetéket is maga viseli. Viszont a szolgálati találmány feltalálója e kiadások alól mentesül. Az ítélkezési gyakorlatban felmerült konkrét ügyekben az a tapasztalat, hogy a nem szolgálati találmányok hasznosítására kötött szerződésekben kikötött találmányi díj mértéke lényegesen alacsonyabb az első fokú bíróság által megjelölt díjkeretnél. Az első fokú .bíróság szerint irányadónak tekintendő díjazási keret olyan ítélkezési gyakorlat kialakulására vezethet, amely a szolgálati találmányok feltalálói részére aránytalanul magasabb díjazást biztosít, mint az egyéb feltalálóknak. Ilyen megkülönböztetésnek nincs elvi alapja. Ellenkezőleg: a díjazás elvi alapja általában az, hogy a díj mértéke a szóban levő értékesítés esetén általában álacsonyabb annál a díjnál, amely a nem szolgálati találmány feltalálóját e jogcímen megilletheti. A perbeli szolgálati találmányt a II. r. alperes ugyancsak az R. 2. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt módon értékesítette. Az első fokú bíróság a feltalálói díj mértékét nem az előbb kifejtett helyes elvi megfontolások szem -előtt tartásával állapította meg. Emellett még figyelmen kívül hagyott olyan 61