Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968-1970 (Budapest, 1972)

művek előadására, hogy bevételre nem tesz szert. A szerződésekben az összbevétel meghatározott százalékára való utalás a felperest a művészeti alkotásért és a szerződésekben vállalt egyéb tevékenységéért megillető ellenszolgáltatás meghatározásának módja. Ha azonban az ellenszolgáltatás — bevétel hiányában — nem állapítható meg, ennek olyan: más módon kell megtörténnie, amely a szellemi alkotásban rejlő munka, minőségének és mennyiségének megfelelő díjazást biztosítja a felperes részére. E vonatkozásban tehát a felek között létrejött szerződés — a jogviszony céljának és tartalmának figyelembevételével — akként egészíthető ki [Ptk. 207. § (3) bek.], hogy a felperest a táncművek külföldi előadása után is megilleti olyan ellenszolgáltatás, amelyhez az egyes, táncművek belföldi előadásai után átlagosan jutott. A kifejtettekre figyelemmel alaptalan az alperesnek az a védekezése is, hogy a felperessel nincs jogviszonyban, a felperes a követelését vele szemben nem érvényesítheti. Az alperes a felperessel kötött szerződések útján szerezte meg a szóban levő koreográfiai művek előadásának jogát, s e szerződésekben vállalt kötelezetséget a felperes által kifejtett alkotói és egyéb tevékenység díjazására. A per adatai alapján kétségtelenül megállapítható, hogy a táncműveket külföldön is az alperes adta elő. A szereplők mint az alperes alkalmazottai léptek fel, nem kötöttek szerződéseket más — akár belföldi, akár külföldi — szervezettel, mint ahogyan nem jött létre külön szerződés ilyen szervezet és a felperes között sem. A külföldi előadásokat is tehát az alperes tartotta, az általa tartott előadások után pedig a felperest díjazni köteles. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy a művészi produkción kívül az előadás technikai és gazdasági szervezője is az alperes volt-e. Egyedül az a lényeges, hogy a koreográfiai művet az alperes adta-e elő. Minthogy pedig ez a per adatai alapján tényként megállapítható, a felperessel kötött szerződései alapján a díjat is az alperes köteles megfizetni. Mindez abból is következik, hogy a törvény a szellemi alkotást részesíti védelemben, s ennek keretében az alkotó részére biztosítja a nyilvános előadás jogát, illetőleg azt, hogy e jogot másnak átengedje. Az alperes fizetési kötelezettsége szempontjából ezért nincs jelentősége annak sem, hogy a külföldi féllel az alperes kötött-e szerződést a táncművek előadására vonatkozóan, vagy pedig — lakár az alperes megbízása folytán, akár e nélkül — más. Az alperest — mint a táncművek előadóját — a felperessel létesített szerződéses jogviszonya alapján közvetlenül terheli a díjfizetési kötelezettség. Ha ezt az anyagi terhet, nem kívánta vállalni, másra való áthárításról magának kellett volna gondoskodnia. Ennek elmulasztása folytán azonban a felperest — mint a koreográfiai művek alkotóját és mint az alperes külföldi vendégszerepléseinek megszervezésével kapcsolatos szerződésekben félként nemi szereplő személyt — anyagi hátrány nem érheti. A másodfokú bíróságnak a kifejtettekkel ellentétes álláspontja téves,, s ennek folytán törvénysértő az elsőfokú ítélet marasztaló rendelkezését megváltoztató és a felperes keresetét elutasító döntése. II. De törvénysértő az elsőfokú ítéletnek is az a része, amellyel a bíróság a felperesnek az 1963. január 25-ét megelőzően esedékessé vált 28