Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968-1970 (Budapest, 1972)

köthető ... Minthogy süketnémasága miatt különösen idegenekkel magát egyértelműen megértetni nem tudja, ezért véleményem szerint ügyeinek önálló vitelére csak korlátozottan alkalmas." A felperes ezt követően keresetét akként módosította, hogy az alperesnek cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezését kérte. Az ügygondnok a módosított kereset elutasítását kérte. A járásbíróság ítéletében az alperest cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte. Az ítélet indokolása szerint az alperes a beszédet szájról olvasva megérti, különösen ismerősei jel- és száj beszédét, de idegenekkel s így a bírósággal is csak nehezen tudja magát megértetni. A bíróság is csak megjelent rokonai segítségével érintkezett vele. Minthogy az igazságügyi szakértő szakvéleményében az alperest süketnémasága miatt ügyeinek önálló vitelére csak korlátozottan találta alkalmasnak, a bíróság őt cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte. A fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Ptk. 13. §-ának (2) bekezdése szerint „cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá azt a nagykorú személyt kell helyezni, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége — elmebeli állapota, szellemi fogyatkozása vagy valamilyen kóros szenvedélye miatt — tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent". A süketség és az esetleg velejáró némaság azonban egymagában nem valósítja meg a Ptk. 13. §-ának (2) bekezdésében foglalt és a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezés alapjául szolgáló előfeltételeket. E testi fogyatékosság önmagában nem eredményezi az elmebeli állapot kóros elváltozását vagy a süketnéma személy szellemi elmaradottságát, tehát nem jár szükségképpen azzal a következménnyel sem, hogy az ilyen személy belátási képességét tartósan, nagymértékben csökkentnek kellene tekinteni. A süketnémaság — ha ehhez kóros elmebeli elváltozás nem járul — csupán olyan testi fogyatkozást jelent, amelyre tekintettel az érintett személy a környezetével nehezebben képes érintkezni. Ettől eltekintve a perben használt „süketnémaság" megjelölés — az orvostudomány megállapítása szerint — nem szakszerű meghatározás. Az ilyennek tekintett személyek csupán „süketek", gyógykezelésük és gyógypedagógiai oktatásuk eredményeként azonban csaknem kivétel nélkül elsajátítják a hangos beszéd képességét. Egyébként a Pp. 184. §-ának (2) bekezdéséből, az 1957. évi IV. tv. 30. §-ának (2) bekezdéséből, valamint a Be. 69. §-ának (2) bekezdéséből ugyancsak egyértelműen arra a következtetésre kell jutni, hogy jogrendszerünk a „süketnémaságot" egymagában nem tekinti a cselekvőképességet érintő áBapotnak, mert eljárásjogi jogszabályaink „süket vagy néma" [Pp. 184. § (2) bek.] személy közreműködésének szüksége esetén csak tolmács alkalmazását írják elő azzal, hogy a tolmácsra a különböző eljárásjogi törvényeknek a szakértőkre vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Az alperest testi fogyatékossága belátási képességében nem befolyásolta, különösen nem olyan mértékben, hogy emiatt ügyeinek vitelére részben vagy egészben alkalmatlanná vált volna. Bizonyítja ezt az, hogy 17