Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

Tévedett és ennélfogva törvényt sértett azonban a másodfokú bíróság akkor, amikor a kártalanítási összeg D-ölenkénti irányárának megállapításánál ezt a helyesen megállapított tényt figyelmen kívül hagyta, illetve összevonta e három ingatlant úgy, mintha az egy ingatlanterület lett volna. Ennek eredményeképpen a másodfokú bíróság a kártalanítást az 1/1965. (VII. 24.) PM—IM sz. rendelet (a továbbiakban: R.) 17. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjai alapján állapította meg. Az R. 17. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint: a legfeljebb 400 •-öl nagyságú rész értékét az 5. számú mellékletben foglalt irányárak alapján kell megállapítani, míg ab) pont szerint: a 400 D-ölön felüli részt az 5. számú melléklet szerint a telekre vonatkozó legalacsonyabb irányárnak megfelelően kell értékelni. Tény, hogy a felperesnek három olyan ingatlana került kisajátításra, amelyek egymástól különállóak, külön terülnek el, és amelyeknek egyike sem haladja meg az R. 17. §-a (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott 400 D-öles határt. Márpedig az egymással össze nem függő, külön-külön elterülő, önálló gazdasági egységet nem alkotó ingatlanokat éppen területi önállóságuk folytán a kártalanítás szempontjából egymástól függetlenül kell elbírálni. Törvényt sértett tehát a másodfokú bíróság, amikor nem vette figyelembe a felperestől kisajátított három telek különálló voltát, s ennek következményeképpen alkalmazta az R. 17. §-a (1) bekezdésének aj és b) pontját is, és az utóbbi pont alkalmazásával 205 D-öl nagyságú terület után csak a legalacsonyabb irányár alkalmazásával határozta meg a kártalanítási összeget. Miután a kisajátított három ingatlanrész mindegyike különálló, továbbá mert egyik sem haladja meg a 400 D-ölet, ezért a R. 17. § (1) bekezdésének b) pontját nem lehet alkalmazni, hanem az a) pont alkalmazásával kell a kártalanítás irányárát megállapítani s a kártalanítás összegét meghatározni. [P. törv. III. 21 119/1965. sz., BH 1966/9. sz. 4999.] 65. Házingatlan kisajátítása esetében a kártalanítás összegét akkor is a lakott állapot figyelembevételével kell megállapítani, ha a kisajátítás a bérlő javára történt [1/1965. (VII. 24.) PM—IM sz. r. 29. § (1) bek., 40. § (2) bek.]. A városi tanács vb igazgatási osztálya 1963. augusztus 30-án hozott határozatával az alperes javára kisajátította a felperes tulajdonában álló 1720. hrsz. házingatlant. Az alperes kártalanításként csereingatlant ajánlott fel. A felperes az öt lakószobából álló, öt bérlő által lakott csereingatlant kártalanításként nem fogadta el. A kisajátítást megállapító határozat ellen a felperes fellebbezést jelentett be, amelynek alapján a megyei tanács vb igazgatási osztálya 1963. október 23-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A városi tanács vb igazgatási osztálya 1964. január 22-én hozott újabb határozatával változatlanul a korábbi csereingatlant juttatta a felperes 90