Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

Az alperes a felmondást nem fogadta el, ezért a felperes keresetében a felmondás érvényességének a megállapítását kérte. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolásában kifejtett álláspontja szerint a 35/1956. (IX. 30.) MT sz. rendelet 62. §-ában meghatározott felmondási jog csupán a személyi tulajdonban levő házak tulajdonosait illeti meg. A felperes termelőszövetkezet tulajdonában álló házingatlan pedig társadalmi tulajdon. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felmondás azért is érvénytelen, mert az nem a felmondást követő hónap utolsó napjára szólt, továbbá mert a felperes nem közölte a lakásügyi hatóság ama határozatát, mely szerint a lakásügyi hatóság a felajánlott cserelakást az alperes részére biztosítja. A másodfokú bíróság — az elsőfokú bíróság ítéletének indokolását megváltoztatva — az alábbiakat fejtette ki: Az állami tulajdonban álló kisebb házingatlanok elidegenítésének szabályozásáról szóló 27/1959. (V. 7.) Korm. sz. rendelet 1. §-ának (4) bekezdése értelmében az állami tulajdonban álló kisebb házingatlanok szövetkezetek és szövetkezeti szervek részére is elidegeníthetők. A 3/1959. (VIII. 12.) PM—ÉM sz. rendelet 2. §-ának (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a rendelet alkalmazása szempontjából szövetkezetnek kell tekinteni — egyebek között — a mezőgazdasági szövetkezetet is. E jogszabály 19. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a rendelet alapján elidegenítésre kerülő és hat lakószobát meg nem haladó nagyságú lakások, illetőleg házingatlanok a 35/1956. (IX. 30.) MT sz. rendelet 72. §-a alapján személyi tulajdonban álló, szabad rendelkezésű lakásoknak minősülnek. Ezekből következik, hogy amikor a felperes megvette a perbeli házingatlant, olyan jogokat szerzett, mint amilyen jogok a személyi tulajdonban álló szabad rendelkezésű lakások tulajdonosait illetik meg. Mivel pedig a személyi tulajdonban álló szabad rendelkezésű házak tulajdonosainak joguk van a bérleti jogviszonyt megfelelő cserelakás felajánlása mellett felmondani, ez a jog a felperest is megilleti. A másodfokú ítélet indokolása ellen emelt törvényességi óvás alapos. A 3/1959. (VIII. 12.) PM—ÉM sz. együttes rendelet 19. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az e rendelet alapján elidegenítésre kerülő és hat lakószobát meg nem haladó nagyságú lakások, illetőleg házingatlanok a 35/1956. (IX. 30.) MT sz. rendelet (a továbbiakban: R.) 72. §-a alapján személyi tulajdonban álló szabad rendelkezésű lakásoknak minősülnek. A R. 72. §-a pedig olyan rendelkezést tartalmaz, hogy az állam tulajdonában állott házat, illetőleg az abban levő olyan lakást, amely adásvétel útján 1963. április 1. napja után személyi tulajdonba került, az R alkalmazása szempontjából olyannak kell tekinteni, mintha az 1953. április 1. napja után épült volna. Minthogy tehát az elidegenítésre kerülő és hat lakószobát meg nem haladó nagyságú lakások, illetőleg házingatlanok az R. 72. §-a alapján minősülnek személyi tulajdonban álló szabad rendelkezésű lakásoknak, az R. 72. §-a értelmében csak a személyi tulajdonba került lakást lehet 1953. április 1. napja után épült lakásnak tekinteni. 304