Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

tozo 5. sz. melléklet szerint az alkalmazandó irányár 50—200 Ft •-ölenként. A túlsúlyban levő értéknövelő tényezőkre tekintettel indokoltnak találta a kártalanítás mértékét az irányár felső határával, •-ölenként 200 Ft-tal meghatározni. A másodfokú bíróság az alperes fellebbezése folytán a telek kártalanításának mértékét D-ölenként 200 Ft-ról 180 Ft-ra mérsékelte. Döntésének indokolásául azt hozta fel, hogy a kisajátított ingatlancsík önmagában véve házhelynek nem alkalmas, bár a megközelítés szempontjából az összes kisajátított ingatlanok közül legkedvezőbb a fekvése. A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A másodfokú bíróság ítéletében — az elsőfokú bírósággal egyezően — kiemelte a kisajátítással érintett telek rendkívüli értékemelő tényezőit, amelyekre tekintettel indokoltnak találta az irányár legmagasabb mértékének alkalmazását. A másodfokú bíróság azonban az így megállapított kártalanítási összeget mérsékelte azzal az indokkal, hogy a kisajátított ingatlan keskeny csík alakú, így önmagában véve házhelynek nem alkalmas. Tévedett a megyei bíróság, amikor az utóbbi körülményt értékcsökkentő tényezőként figyelembe vette. Az 1965. évi 15. sz. tvr. 13. §-ának (1) bekezdése értelmében a kisajátított ingatlanért értékének megfelelő kártalanítás jár. A telkek értékének megállapításával kapcsolatban a 13/1965. (VII. 24.) Korm. sz. rendelet 42. §-a azt rendeli, hogy a kisajátított telek értékét — a kisajátítással érintett terület rendeltetésétől függően — irányárak alapján kell megállapítani, figyelembe véve a település jelentőségét, a közművesítés fokát, a teleknek a személyes szükséglet által indokolt nagyságát és az értékét befolyásoló egyéb tényezőket. Az 1/1965. (VII. 24.) PM—IM sz. rendelet 22. §-a példálózva felsorolja a telek értékét befolyásoló tényezőket. Mindezeknek a rendelkezéseknek egybevetett értelméből nyilvánvaló, hogy a kártalanítás összegének meghatározásánál, ha a kisajátítás a teleknek csak egy részét érinti, nem a kisajátított résznek, hanem az egész teleknek az értékéből kell kiindulni. Az érintett felperesek telke 396 0-01 volt a kisajátítás előtt. Mértéke tehát nem haladta meg az utóbb idézett rendelet 17. §-a (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott 400 D-ölet sem, így semmi indoka sem volt annak, hogy a másodfokú bíróság akár a kisajátítás előtti területet, akár a kisajátítással érintett területet szem előtt tartva a kártalanítás mértékét csökkentse. A kisajátítást megelőzően a kisajátított terület a felperesek tulajdonában visszamaradt házas belterületi ingatlan egy része volt, ahhoz szervesen hozzá tartozott. A kártalanítás mértékének megállapításánál a kisajátításkor fennállott állapotot kell figyelembe venni, az érintett ingatlant egységesen kell értékelni, mert ellenkező esetben a kisajátítással érintett tulajdonosok nem juthatnak az ingatlan értékének megfelelő kártalanításhoz. A kisajátítás ténye önmagában sem értékemelő, sem értékcsökkentő hatású nem lehet, ezért ha csak az ingatlan egy részét sajátítják ki, nincs helye alacsonyabb irányár alkalmazásának azért, mert a kisajátított ingatlan önmagában beépítésre nem alkalmas, vagy egyéb módon megfelelően nem hasznosítható. A kártalanítást tehát a 7* 99