Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 7. kötet, 1976. január - 1977. december (Budapest, 1979)

A vádlott szintén megkísérelt visszatérni a menetirány szerinti jobb oldalra, az előtte haladó kerékpáros miatt azonban fékezni kényszerült és így még a szabálytalan térfélen haladó, balra „kitörő" pótkocsi belevágódott az autóbusz oldalába és azt 70—90 cm mélységben végighasította. A baleset következtében az autóbusz Utasai közül 6 személy meghalt, 2 személy súlyos, 4 személy pedig könnyebb sérülést szenvedett, míg a többi utas (kb. 30 személy) közvetlen veszélyhelyzetbe került. Az első fokú bíróság által megállapított tényállás a részletesen lefolytatott bizonyítási eljárás anyagának gondos és okszerű mérlegelésén alapszik, s a hiánymentes tények a fellebbezési eljárásban is irányadók voltak. A tényállás részben téves voltát, illetve megalapozatlanságát sérelmező védelmi okfejtés minden vonatkozásban alaptalan. A védelem álláspontja szerint az első fokú bíróság alapvetően fontos perjogi szabályt sértett meg, amikor az autóbusz vezetőjét a mentességi jogára való kioktatás nélkül hallgatta meg tanúként, vallomását bizonyítékként vette figyelembe, ugyanis — nem kizárt, hogy a nevezett magatartása isközrehatott a baleset létrejötténél. Ez az érvelés nem helytálló. Az eljárás igen részletes és tárgyi szempontból kifogástalan anyagából kitűnően az autóbusz vezetője semmiféle — különösen a balesettel bármilyen okozati kapcsolatban álló — közlekedési szabályt nem szegett meg, sőt a baleset helyszínén rögzített nyomok alapján éppen ésszerű elhárítási tevékenysége nyert igazolást. Ilyen körülmények között a Be. 66., illetve 67. §-ának sérelmére alapozott védelmi kifogások nem foghatnak helyt. A védelem ismét hangot adott annak a korábban már ismert vádlotti védekezésnek, hogy a pótkocsis szerelvény sebessége nem haladta meg az 50 km/órát, továbbá, hogy ütközésre már a saját menetiránya szerinti jobb oldalon került sor. Ezzel kapcsolatban utal a védelem arra a lehetőségre is, hogy esetleg az autóbusz csúszott át a felezővonalon és ütközött neki az előzést már szabályosan befejező pótkocsi bal első sarkának. A Legfelsőbb Bíróság ezeket a védelmi aggályokat nem találta alaposnak. A járműszerelvény sebességét illetően azon túlmenően, hogy a rendkívül jelentős rongálódás ténye, továbbá a műszaki szakértő számításokon alapuló szakvéleménye is megcáfolja az ismert vádlotti védekezést, maga a vádlott is elismerte a nyomozás során, hogy a gépkocsi kilométerórája 40 km/órát mutatott, ám neki tudomása volt arról, hogy a műszer rossz és „legalább" 15 km/órával kisebb sebességet jelez a valóságosnál. Tehát a vádlott maga is elismerte a 60 km/órát megközelítő sebesség tényét. Az a feltételezés pedig, hogy a két jármű ütközésére a vádlott által szabályosan igénybevett térfélen került volna sor, a legcsekélyebb tényszerűséget is nélkülözi. A baleset helyszínén rögzített nyomok alapján ugyanis világosan követhetők a járművek mozgásai és a balesetet kiváltó érintkezési pontok. Az autóbusz „esetleges megcsúszására" vonatkozó elképzelést pedig nem csupán a már említett és cáfolhatatlanul objektíven rögzített nyomok zárják ki, hanem azok valóságát a legelemibb fizikai mozgástörvények is megcáfolják. A Legfelsőbb Bíróság tehát a további bizonyítás felvételét — más műszaki szakértő bevonását — eleve szükségtelennek ítélte meg, de az ítéleti 99