Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 5. kötet, 1970. január - 1973. december (Budapest, 1975)

A Btk. 14. §-ának (1) bekezdése értelmében felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír. A Btk. miniszteri indokolásából is kitűnő, általában elfogadott álláspont szerint rábírás akkor valósul meg, ha a rábíró magatartása két eredményt idéz elő: egyrészt a bűncselekmény véghezvitelére irányuló elhatározást hívja életre a címzettben, másrészt azt eredményezi, hogy a tettes a bűncselekményt az így keletkezett elhatározásból hajtja végre. A tettes elhatározásának keletkezésénél tehát a felbujtó magatartásnak döntő motívumként kell közrehatnia. Az adott esetben a II. r. vádlottnak az első fokú bíróság által kiemelt magatartása — a kés átadása, az ölésre irányuló kérés szóban kifejezésre juttatása és a teremtett szituáció együttesen — valóban alkalmas lett volna a felbujtói magatartás megállapítására, ha az I. r. vádlott — a tettes — annak okozataként határozta volna el a sértett megölését. Az I. r. vádlott azonban — noha kés volt nála — hosszasan védekezett az őt fegyvertelenül folyamatosan támadó sértettel szemben, menekült előle. Ebből kétségtelenül megállapítható, hogy a II. r. vádlottnak az említett ráhatása nem alakította ki az I. r. vádlottban az ölésre irányuló szándékot, s a sértett megölésére — amint ezt az első fokú bíróság is tényként állapította meg — azért került sor, mert az I. r. vádlott úgy látva, hogy a sértettől másképpen nem tud megszabadulni, a hosszas dulakodásnak másként nem tud véget vetni: elhatározta, hogy a mellre leadott erőteljes szúrásokkal elhallgattatja a sértettet. A II. r. vádlott rábíró tevékenysége és az I. r. vádlott ölésre irányuló akaratelhatározása között tehát nem volt közvetlen okozati kapcsolat, s az előbbi semmiképpen sem tekinthető döntő motívumnak a tettesi szándék kialakulása tekintetében. Ehhez képest a II. r. vádlott tevékenységét nem lehet felbujtásként értékelni. Ezzel szemben, amikor a II. r. vádlott a társának az adott helyzetben abban a tudatban nyújtotta át a kést, hogy ez azzal esetleg megölheti a sértettet, eshetőleges szándékkal segítséget nyújtott az emberölés bűntettének az elkövetéséhez. Ez a segítség egyrészt fizikai természetű volt (eszköz átadása), másrészt pszichikai segítségnyújtásként is figyelembe jön, mert az I. r. vádlott a kés birtokában már könnyebben határozhatta el magát a sértett megölésére. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a II. r. vádlott cselekményének a minősítése tekintetében megváltoztatta az első fokú ítéletet és a cselekményt a Btk. 14. §-ának (2) bekezdése szerinti bűnsegédként elkövetettnek minősítette. Az első fokú bíróság az I. r. vádlott esetében a bűnösségi körülményeket helyesen sorolta fel s azokat megfelelően értékelve szabta ki a büntetést. A II. r. vádlott vonatkozásában azonban tévesen mellőzte az enyhítő körülmények sorából a két gyermek eltartására kötelezett voltát. Az ítélkezési gyakorlat a családos állapotot — feltéve, hogy a vádlott tartási kötelezettségének eleget tesz — azért tekinti enyhítő körülménynek, mert a kiszabásra kerülő szabadságvesztés súlyos hátrányt jelent az eltartásra szoruló hozzátartozóknak. A családos állapot büntetést enyhítő hatása tehát nem a vádlott személyes tulajdonságainak 51