Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968. január - 1969. december (Budapest, 1970)

zetet félreismerve — azt hitte, hogy a sértett a kalapáccsal támadást kíván ellene indítani, ezért csupán az ún. vélt (putatív) jogos védelem esete valósult meg. Minthogy az adott esetben a terhelt nem volt jogos védelmi helyzetben, de ijedtsége pillanatnyi tudatzavart idézett elő, ami jelentős mértékben korlátozta abban, hogy az adott körülmények által indokolt védekezési módot válassza, illetve hogy felismerje cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek aránytalanul súlyos voltát, ezért a másodfokú végzés szerint a korlátlan enyhítés lehetősége sem a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének második fordulata, hanem a 21. § (2) bekezdése alapján nyílt meg. A fent ismertetett első- és másodfokú határozatok ellen emelt törvényességi óvásban kifejtett álláspont szerint az adott esetben sem a jogos védelmi, sem a vélt jogos védelmi helyzet fennállása nem állapítható meg. Az Elnökségi Tanács a törvényességi óvást alaposnak találta. A vélt jogos védelmi helyzet megállapításának akkor van helye, amikor az elkövető az ellene színleg — vagy nem is — irányzott támadást vagy közvetlen fenyegetést komolynak, illetve létezőnek véli, és a feltételezett támadás objektív jellegének megfelelően védekezik. Ilyen esetben tehát az elkövető tévedéséről van szó, éppen ezért magatartásának elbírálásánál a tévedés szabályai alkalmazandók. Az elkövető tévedésére mint szubjektív elemre az elkövető előadásán kívül az eset összes körülményeiből lehet és kell következtetést vonni. Az adott esetben a terhelt nem terjesztett elő olyan védekezést, amely a vélt jogos védelem megállapításának alapjául szolgálhatna. A tárgyaláson ugyanis azt adta elő, hogy a sértett az ülésről felemelkedett, vállmagasságban tartotta a kalapácsot, és le akart szállni a kocsiról. Ettől megijedt, és a kezében levő vasvillával a sértettre ráütött. Az ütés után felugrott a kocsira, hátrafogta a sértett két kezét, mire annak kezéből kiesett a kalapács. Ennek a ténybeli előadásnak az a lényege, hogy a sértett — az irányadó tényállástól eltérően — közvetlenül fenyegető támadást intézett a terhelt személye ellen, s ezt hárította el a terhelt az említett módon. Az eljárt bíróságok azonban ezt a védekezést nem fogadták el, és a tényállást a fentebb már ismertetett módon állapították meg. E tényállás alapján helyesen jutott a Legfelsőbb Bíróság — szemben az elsőfokú bírósággal — arra a jogi álláspontra, hogy a jogos védelmi helyzet a terhelt javára nem állapítható meg, tévedett azonban akkor, amikor a vélt jogos védelem esetét látta fennforogni. Erre a megállapításra sem a terhelt egyébként is elvetett védekezése, sem az irányadó tényállás nem nyújt alapot. A sértett részéről ugyanis a támadásnak még a látszata is hiányzott. A kocsi ülésén ült, bal karjával az ülés karfájára támaszkodva — mintegy pihenő helyzetben —, és mozdulatlan jobb kezében tartotta a kalapácsot. Semminemű olyan mozdulatot vagy kijelentést nem tett, amely közvetlenül fenyegető támadásra utalt volna: hogy meg akarja ütni a terheltet a kalapáccsal, vagy hozzá akarja azt vágni. Következésképpen nemcsak hogy nem áll fenn a sértett részéről a terheltet közvetlenül 43