Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

ütötte. Az elszenvedett sérülésektől már roskadozó sértettet J. I. a fején megrúgta. Ugyanekkor a támadók közé keveredő P. M. az elerőtlenedő, magatehetetlen sértettet három-négy esetben a fején és más testrészén megrúgta. A sértett a bántalmazások következtében agyűri vérzést, agynyomást és agybénulást szenvedett, ezek következtében a helyszínen meghalt. A halál bekövetkezéséhez valamennyi bántalmazás hozzájárult. Az első fokú bíróság bűnösnek mondotta ki a vádlottakat társtettesi minőségben megvalósított emberölésben és ezért K. K.-t 9 évi, Cs. Gy.-t 7 évi, J. L-t 7 évi, P. M.-t 8 évi szabadságvesztésre ítélte. Mellékbüntetésként valamennyiüket fejenként a közügyektől 5 évi eltiltásra ítélte. A védők az ítélet elleni fellebbezésükben halált okozó testi sértés megállapítására láttak csupán alapot. Az első fokú bíróság helytálló indokolással fejtette ki, hogy az, aki más ember fejét ököllel üti, és rúgja számolhat, és számolnia is kell az esetleges halálos eredmény bekövetkezésével. Az elbírált ügyben annál is inkább kellett ezzel a vádlottaknak számolniuk, mert nem egy embernek egyetlen ütéséről és rúgásáról volt szó, hanem többen — négyen — támadták, ütötték, rúgták a sértettet és annak a fejét is. Ez a támadási mód összhatásában és nem elkülönítve értékelendő. Több személynek ököllel, fémfoglalatú csukott zsebkéssel a fejre adott ütéseiből és a fejre adott rúgásokból valóban számolniuk kellett a vádlottaknak azzal, hogy ilyen bántalmazások sorozatával a sértettnek a halálát is okozhatják. Ezt így látták a körülállók is. A jelenlevők kiáltoztak, hogy „agyonütik". Ha a szemlélőkben az a gondolat merült fel, hogy az ütések folytán a sértett meg is halhat, és ezt a felmerült gondolatot a bántalmazó vádlottak előtt kifejezésre is juttatták, a bántalmazások összhatását értékelve a vádlottaknak is tisztában kellett lenniük azzal, hogy a fejbe rúgott és ököllel, zsebkés nyelével fejbe vert, idős sértett meghalhat. A vádlottak szándéka tehát legalább eshetőlegesen a sértett megölésére irányult. Helytálló indokolással fejtette ki az első fokú bíróság, hogy a vádlottak látták a tettük súlyos következményét, és a hetvenkedő, fenyegető hanggal, magatartással még sem hagytak fel. A tettüket a legsúlyosabb eredménnyel sem törődve követték el. A cselekményük tehát nem a halált okozó testi sértést valósította meg, hanem a Btk. 253. §-ának (1) bekezdésében meghatározott — társtettesként elkövetett — emberölésnek minősül. A büntetés kiszabása körében az eljárt bíróság helyesen ítélte meg az ügy jelentőségét. A megállapított büntetések is arányban állanak az egyes vádlottak egyéni bűnösségének fokával, megfelelnek mind az egyéni nevelő, mind az általános visszatartó célkitűzéseknek. A bűnösségi körülményekre tekintettel a büntetések mértékének felemelésére nem kerülhet sor. Nincs alap azonban a büntetések enyhítésére sem. A vádlottak kitartóan, nagyobbfokú elvetemültségre mutató módon hajtották végre tettüket. Az őket ért jelentéktelen sérelemért, hetvenkedésből, egy idős embernek az életét oltották ki. Az elkövetés körülményeire tekintettel az ítéletben értékelt és a védők által felhozott bűnösségi körülmények nem adnak alapot a kiszabott büntetések mérvének mérséklésére. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket elutasította. [Legf. Bír. Bf. II. 339/1965. sz.] [4596.] 24