Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

bűnösnek mondotta ki súlyos testi sértésben és ezért pénzbüntetésre ítélte, a fk. O. J.-t pedig súlyos testi sértés miatt bírói megrovásban részesítette. Az emberölés kísérlete miatt folyamatban volt büntető ügy jogerős befejezése után perújítási nyomozás indult, amelynek eredményeképpen az ügyészség a vádlottak ellen hamis tanúzásra való felbujtás, hamis tanúzásra való reábírás és folytatólagosan elkövetett hamis tanúzás miatt vádat emelt. Az ezen vád alapján megindult büntetőeljárás során a megyei bíróság O. L. I. r. vádlottat 4 rb., felbujtói minőségben elkövetett hamis tanúzás és 3 rb hamis tanúzásra való reábírás miatt 1 évi, — O. L.-né II. r. vádlottat 2 rb felbujtói minőségben elkövetett hamis tanúzás és 1 rb., tettesi minőségben folytatólagosan elkövetett hamis tanúzás miatt 6 hónapi — O. Gy. III. r. vádlottat 1 rb., folytatólagosan elkövetett hamis tanúzás miatt 8 hónapi — N. I. IV. r. és U. P. V. r. vádlottat pedig ugyancsak 1—1 rb hamis tanúzás miatt 4—4 hónapi szabadságvesztésre ítélte. Az ítéleti tényállás lényege szerint O. L. I. r. vádlott rábírta feleségét O. L.-né II. r. vádlottat, hogy az emberölés kísérlete miatt indult ügyben tegyen olyan tanúvallomást, amely szerint a sértett vele a vádbeli időben, amikor azonban O. L. I. r. vádlott még nem volt otthon, erőszakoskodott és O. J., valamint Sz. A. emiatt dobták ki a sértettet az udvarra, ahol ez a földreesés következtében szenvedte el a sérüléseket. O. L.-né II. r. vádlott a rendőrségen, majd a bíróságon ilyen értelmű tanúvallomást tett, holott a tényállásnak ez a része a valóságban a korábbi ügyben benyújtott vádiratban foglaltak szerint játszódott le. O. L. I. r. vádlott unokatestvérét, O. Gy. III. r. vádlottat, valamint ismerőseit, N. I. és O. P. IV. és V. r. vádlottakat rábírta arra, hogy vallják azt, hogy ő (ti. O. L. I. r. vádlott) a vádbeli időben velük együtt egy italboltban volt és csak akkor érkezett a vádbeli helyre, amikor a sértett már eszméletlenül az utcán feküdt. A most megnevezett személyek a rendőrségen és a bíróságon a reábírásnak megfelelően vallottak, bár a vallomásukban előadott tények teljes egészében valótlanok voltak. O. L. I. r. vádlott a fentieken túlmenően még másik három személyt is rá akart bírni, hogy az ügy lényegére vonatkozóan valótlan tényeket valljanak, az ez irányú reábírás azonban sikertelen maradt. Az ítéleti tényállás szerint N. I. és U. P. III. és IV. r. vádlottaknak a hamis tanúzásra való felbujtásában O. L.-né II. r. vádlott is részt vett. A másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az első fokú bíróság tévedett, amikor a vádlottak által tettesi, illetve felbujtói minőségben elkövetet hamis tanúzást a Btk. 176. § (2) bekezdés b) pontja szerint minősítette. A Btk. 176. §-ának (2) bekezdése a büntető ügyben elkövetett hamis tanúzás büntetését ahhoz képest állapítja meg, hogy a hamis tanúzás milyen nemű, illetve tartamú büntetéssel fenyegetett bűntettre vonatkozott. A tekintetben, hogy a törvény e rendelkezésnek bíróság előtt tett hamis vallomás esetén mi a helyes értelme, több álláspont lehetősége vetődik fel, aminthogy a jelen ügyben e tekintetben valóban különböző álláspontok jutottak kifejezésre. Van olyan álláspont, amely szerint a hamis tanúzás tárgyában eljáró bíróság saját maga dönti el, hogy az alapügyben (vagyis abban, amelyikben a hamis tanúvallomás elhangzott), a vád tárgyává tett cselekményt az objektív 226