Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1953. október - 1963. október (Budapest, 1964)

1040. Több emberen elkövetett emberölés szerinti minősítés feltételei. A megállapított tényállás szerint a II. r. vádlott 1955. év végén házasságon kívül teherbe esett. 1956. év márciusában felkereste anyját, az I. r. vádlottat, hogy a terhességének a megszakításában legyen segítségére. A terhesség megszakítása nem sikerült. A II. r. vádlott 1956. augusztus 9-én egy leánygyermeket szült. A szülés előtt pár héttel a II. r. vádlott közölte anyjával, hogy a'születendő gyermeket nem akarja megtartani, s azt valamiképp el kell tenni láb alól. A végrehajtás módjára nézve nem állapodtak meg, de az I. r. vádlott vállalta, hogy a gyermeket valamiképp elintézi. E megbeszélésnek megfelelően az I. r. vádlott a megszületett leánygyermeket a szülés után megfojtotta, majd a folyóba dobta. A II. r. vádlott 1960. év októben vagy november havában ismét teherbe esett házasságon kívül. Elkeseredésében öngyilkosságot is kísérelt meg. A kórházban a vádlott terhességét annak előrehaladott volta miatt nem szakították meg. A II. r. vádlott az 1956. évi cselekményéhez hasonló céllal 1961. év áprilisában ismét anyjához utazott. Itt szülte meg második gyermekét 1961. június 14-én. Ekkor egy teljesen érett fiúcsecsemőnek adott életet. A szülés előtti időszakban a vádlottak az 1956. évi magatartásukhoz hasonlóan a gyermek megölését megbeszélték. A szülés után közvetlenül az I. r. vádlott az újszülött szájába újságpapírt gyömöszölt, amelytől a gyermek fulladásos halála következett be. A tetemet a vádlott a háza kertjének végénél elfekvő vizenyős réten egy patak mentén elföldelte. A holttest azonban felszínre került, s ennek folytán a vádlottak cselekménye lelepleződött. Az elsőbíróság a tényállás alapján helyesen következtetett a vádlottak bűnösségére, de az I. r. vádlott cselekményének minősítésénél tévedett. Az első fokú bíróság az I. r. vádlott cselekményét a Btk. 253. § (1) bekezdésébe ütköző 2 rb emberölésnek minősítette. E minősítés indokolásaként a következőket állapította meg: „Az I. r. vádlott az egyik gyermeket 1956. évben, a másikat 1961. évben fojtotta meg, így tehát a két cselekmény között 5 esztendő telt el. Az azonos akaratelhatározásból fakadó időrendi sorrendben egymást nyomon követő, egységes tényálladék így nem valósult meg. Az állandó bírói gyakorlat szerint a több emberen való emberölésnek előfeltétele az időbeli, szándékolt közelség, mely adott esetben nem állapítható meg." Az első fokú bíróságnak ez az okfejtése téves. A törvény a Btk. 253. § (2) bek. d) pontjába ütköző, több emberen elkövetett emberölést törvényes egységgé minősítette és magasabb büntetési tétel alá helyezte. Enélkül ugyanis a Btk. 253. § (1) bek. szerint több ember megölése is csupán a halmazati büntetésekre vonatkozó szabályok figyelembevételével lenne büntethető, amelynek alapját az emberölésre megállapított büntetési tétel képezné. A Btk. 253. § (2) bek. d) pontjának helyes értelme szerint a tettesnek különböző időben és különböző akaratelhatározásból elkövetett, de együttesen és egyszerre elbírált összes ölési cselekményeit egy bűntettbe kell összefoglalni. Az ezzel ellentétes magyarázat ellenkezik a törvény céljával, és már a Btk. hatályba lépése előtt is állandóan követett bírói gyakorlattal. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az I. r. vádlott cselekményét a Btk. 253. § (2) bek. d) alpontjában meghatározott több emberen elkövetett emberölésnek minősítette. (Legf. Bír. Bf. I. 1.151/1962. sz.) [3566.] 426