Mátyás Miklós (szerk.): Büntető elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának a büntető jogalkalmazással kapcsolatos irányelvei, elvi döntései, kollégiumi állásfoglalásai és elvi jelentőségű határozatai (Budapest, 1973)

tartásokra változatlanul szükségessé teszik — a társadalmi tulajdont, illetve a személyek javait károsító bűncselekmények büntetőjogi megítélése egyöntetű: a tvr-rel módosított Büntető Törvénykönyv a vagyon elleni bűntettekre egységes büntetési tételeket állapít meg. E szabályozásnak a folyománya, hogy a társadalmi tulajdont károsító, valamint a személyek javait károsító bűncselekményeknél egyaránt — az eddigi szabályozással ellentétben — azonos körülmények fokozzák a cselekmény társadalomra való veszélyességét: azonosak tehát a minősítő körülmények is. A miniszteri indokolás is utal azonban arra, hogy a büntetési tétel egységesítése nem jelenti a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelmének a csökkentését. Az egységesítés ilyen megítélése szemben állana az Alkotmány 39. §-ában lefektetett azzal az elvvel, hogy a Magyar Népköztársaság polgárainak alapvető kötelessége a nép vagyonának a megvédése. E kötelezettségnek a bíróságok akkor felelnek meg, ha a bűnösségi körülmények között — az egyéniesítés követelményeinek megfelelően — a büntetési kereten belül súlyosító körülményként értékelik a cselekmény tárgyi súlyát is növelő azt a tényt, hogy az elkövető fosztogató cselekményével a társadalmi tulajdont károsította. 2. A vagyon elleni bűntetteknél az okozott kár nagyságának, illetve annak az értéknek, amelyre nézve a bűncselekményt elkövették — általában — nagy jelentősége van. A kár (érték) fogalma összegszerűen meghatározható, pénzben kifejezhető. A Btk. azonban a kár, illetve az érték összegét nem határozza meg, minthogy kodifikálása során az a megfontolás érvényesült, hogy a kár, illetve az érték összegszerűsége a gazdasági viszonyok változása következtében módosulhat, ezért a törvény stabilitása, a törvényesség érvényesülése jobban biztosítható, ha a kár meghatározása a törvényben más módon történik. A Btk. miniszteri indokolása utal azonban arra, hogy a bírói gyakorlat egyöntetűsége megköveteli, hogy az Alkotmány 38. §-a szerint, a bíróságok irányítására hivatott Legfelsőbb Bíróság a kár (érték) összegét meghatározza. A Legfelsőbb Bíróság ennek a kötelezettségének tesz eleget az elvi döntés megalkotásával. 3. A Btk. a vagyon elleni vétségek és a bűntettek elhatárolásánál szabályoz a kár (érték) figyelembevételével s mint minősítő körülményt határozza meg a különösen nagy — illetve a jelentős kárt (értéket). Értékhatár megállapítása a törvényhozó hatáskörébe tartozik; az elvi döntés tehát értékhatárt nem állíthat fel. Ez egyébként is szükségtelenül megmerevítené a bírói gyakorlatot. A kárösszeg ,,irányadó" volta éppen azt jelenti, hogy a megjelölt összeget meghaladó kár (érték) általában, rendszerint a szóban forgó minősítést vonja maga után. Nem lévén azonban értékhatárról szó, nyilvánvaló, hogy az irányadó összeget egészen el nem érő kár (érték) esetében is alkalmazható az említett minősítés, amint az irányadó összeget nem lényegesen meghaladó kár (érték) esetében sem feltétlenül kizárt e minősítésnek az eset összes körülményeire (különösen a bűntett indítékára és az elkövetés módjára) figyelemmel való mellőzése. 4. Az irányösszeget népgazdaságunk fejlődési fokának megfelelően a társadalom hatékony védelmének a követelményét szem előtt tartva úgy kell meghatározni, hogy az ily kár (érték) tekintetében megvalósí58