Czili Gyula - Mátyás Miklós (szerk.): Büntető elvi határozatok, 1981-1987. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései, kollégiumi állásfoglalásai és elvi jelentőségű határozatai (Budapest, 1989)
A kábítószer-fogyasztás és terjedése, valamint a vele összefüggő társadalmi beilleszkedési zavarok, köztük a bűnözés ellen az összehangolt egészségügyi, társadalompolitikai és más intézkedéseken kívül a büntetőjog eszközeivel is erőteljesen fel kell venni a küzdelmet. Ennek érdekében a Legfelsőbb Bíróság a Magyar Népköztársaság Alkotmányának 47. §-ában meghatározott jogkörében elvi döntésben ad iránymutatást a kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatos jogszabályok helyes és egységes alkalmazására. 1. 1. A Legfelsőbb Bíróság a III. számú Büntető Elvi Döntésében már korábban iránymutatást adott az önhibából eredő bódult állapotban elkövetett bűncselekményért való felelősségről. Ez az iránymutatás változatlanul irányadó, de a gyakorlati tapasztalatok alapján és az igazságügyi elmekórtan jelenlegi állásának megfelelően — a bódult állapot vonatkozásában — kiegészítésre szorul. A különféle kábítószerek és kábító hatású anyagok, biológiai értelemben véve, tudatzavart okoznak. Ennek a tudatzavarnak a jellege és foka nagymértékben függ a szer milyenségétől, mennyiségétől, de még ugyanazon szer és személy esetében is — különböző időpontokban — igen eltérően nyilvánulhat meg. Nincs tehát szokványos, kábítószertől való bódult állapot, hanem különböző bódult állapotok vannak, amelyek formája és mélysége igen változatos lehet, és sokkal inkább eltérnek egymástól, mint a szeszes ital fogyasztásából eredő szokványos részegségi állapotok. Közös vonásuk azonban, hogy nem tekinthetők a kóros részegséghez hasonló kivételes állapotnak, hanem — jellegüknél fogva — a szokványos részegséggel azonos elbírálás alá esnek. 2. A kábítószerek vagy kábítóhatású anyagok ismétlődő fogyasztásának hatására a kábítószer-fogyasztóknál kábítószer-függőség alakulhat ki. Ez a fizikai és pszichikai függőség azonban, mindenekelőtt a kábítószer utáni vágy, az ún. kábítószer-éhség, mint a függőség egyik tünete, általában nem tekinthető az elmeműködés olyan kóros állapotának, amely korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Ha tehát a kábítószer-függőségben szenvedő személy ezzel összefüggésben bűncselekményt követ el (pl. lopást, magánokirat-hamisítást stb.), a Btk. 24. §-ának a büntetőjogi felelősséget kizáró vagy korlátozó rendelkezései nem alkalmazhatók a javára. Más a helyzet, ha a kábítószer-függőség már betegség szintű személyiségzavart okoz. Az ilyen személyiségzavar korlátozhatja, kivételesen kizárhatja az elkövető beszámítási képességét, és erre tekintettel a Btk. 24. §-ának (1), illetve (2) bekezdése alkalmazható a javára. Ugyancsak korlátozhatja, kivételesen kizárhatja az elkövető beszámítási képességét a kábítószer-fogyasztás folytán kialakuló elmebetegség vagy szellemi leépülés. 3. A kábítószerhez való hozzájutás hiányában a fizikai és pszichikai függőségben szenvedő személynél ún. megvonási tünetek jelentkezhetnek. Ezek elérhetik az elmebetegség szintjét, s ez esetben a Btk. 24. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazására vezethetnek, azaz kizárhatják vagy korlátozhatják az elkövető beszámítási képességét arra a bűncselekményre nézve, amelyet ilyen állapotával összefüggésben követett el. II. 1. A kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásait a Btk. 282. §-ának (1) bekezdése sorolja fel. A törvény nem rendelkezik kifejezetten a kábítószer-fogyasztó büntetőjogi felelősségéről, de az említett szakaszhoz fűzött miniszteri indokolásból egyértelműen kitűnik, hogy a törvényjavaslat nemcsak a kábítószer „haszonélvezőit", hanem „áldozatait", azaz a kábítószer-fogyasztókat is büntetni kívánta, bár enyhébben. A büntetőjogi felelősség megfelelő egyéniesítését a kábítószerrel visszaélés vétségi alakzata teszi lehetővé, amelyet a Btk. 282. §-ának (5) bekezdése határoz meg. 45