Nagy Zoltán (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 3. kötet, 1980-1986 (Budapest, 1988)

20%-nál kevesebb nem lehet — a vállalkozás fejlesztésére vissza kell hagyni; a fennmaradó jövedelemrészt a 146. § (1) bekezdésében meghatározott arányban a résztvevők számára kell átutalni. Az átmenetileg veszteséges vagy alaphiányos mezőgazdasági szövetkezetek pénzügyi egyensúlyának helyreállítása tárgyában kiadott említett R. 5.§-ának (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a termelőszövetkezet a veszteségét vagy alaphiányát — sorrendben az a)—k) pontokban felsorolt pénzügyi forrásokból köteles rendezni. A fenti jogszabályokból következik, hogy az 1977. évben veszteséges, illetőleg alaphiányos felperesnek nemcsak joga, hanem kötelessége volt az 1978. január 26-i könyvelési értesítésben kimutatott, őt megillető nyereségrésznek a vesztesége, illetve az alaphiánya rendezése céljából való kikérése [R. 5.§ (1) bek. h) pont]. Az alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy az eljárása jogszerű volt, megfelelt az államigazgatási hatóság által jóváhagyott működési szabályzatán alapuló igazgatótanácsi határozatoknak. Az alperes működési szabályzatának azt a mondatát ugyanis, amely szerint „A vállalkozás jövedelméből... az alapok kiegészítése után felmerülő részt, a résztvevők számának megfelelően át kell utalni (amennyiben az igazgatótanács másként nem rendelkezett) a vagyoni betétek arányában", nem lehet úgy értelmezni, hogy az igazgatótanács a résztvevőket megillető nyereségrészesedés felől is rendelkezhet. Az idézett mondat zárójeles része csak arra ad lehetőséget, hogy a vagyoni betétek mellett a társulás tevékenységében való részvételt is figyelembe vehessék a társulás eredményéből való osztozkodás arányának a megállapításánál. Az alperes igazgatótanácsa tehát nem dönthetett jogszerűen a tagokat megillető részesedés kötelező hatályú visszatartásáról és a közös vállalkozás céljaira való fordításáról. Természetesen — ha kizáró körülmények nem állnak fenn — annak nincs akadálya, hogy a vállalkozás tagjai az őket megillető nyereségrészesedést — betétállományukat növelve — a vállalkozás fejlesztési szükségleteinek kielégítése céljából visszahagyják. Az igazgatótanács mérleget jóváhagyó határozatai abban az esetben kötötték volna a felperest, ha szabadon rendelkezhetett volna a nyereségrészének visszahagyásáról és a döntéssel egyetértett volna. A felperes azonban közölte, hogy a javára kimutatott 1977. évi nyereségrészt a tárgyévi veszteségének rendezésére kell fordítani, így az igazgatótanács 1978. február 4-én már nem hozhatott volna olyan döntést, hogy a felperes nyereségrészét is a közös vállalkozás fejlesztésére fordítja. Ebből a szempontból közömbös, hogy a felperes képviselője is részt vett az ülésen és nem tiltakozott a határozat ellen. Nincs alapja tehát a marasztaló első fokú ítéletet támadó fellebbezésnek. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253.§-ának (2) bekezdése alapján a fellebbezéssel támadott első fokú ítéletet helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. III. 30 76511979. sz., BH1980/9. sz. 350.) 7. Indokolt az állam javára való marasztalás, ha a jogosult gazdálkodó szervezet a szerződéskötésnél, valamint az annak alapján történt fizetéseknél a nevében eljáró alkalmazottja kellő ellenőrzésének és tevékenysége vizsgálatának elmulasztásával lehetőséget adott csalárd módon való eljárásra [Ptk. 237. § (4) bek.]. A felperes mint generálkivitelező egy nagyberuházás technológiai szerelési munkálatait végezte. Keresetében az olajellátási létesítményért kifizetett 417 800 Ft, a két darab pirométertorony létesítéséért 334 220 Ft és a részmegmunkálások és szerkezetek összeszerelése címén kifizetett 650 000 Ft összeget követelte vissza az alperes alvállalkozótól, mert az alperes olyan munkákat számlázott le, és a felperes olyan munkák ellenértékét fizette ki, amelyek ténylegesen nem valósultak meg. A Legfelsőbb Bíróság Sz. K-t, a felperes kirendeltségének vezetőjét folytatólagosan 16