Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

meg a követési távolságot és ezzel a kár keletkezésében maga is közrehatott. Az első fokú ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, amelyben előadta, hogy az első fokú ítélet téves. Az ismertetett helyzetben a követési távolság kérdése fel sem merült. Előadta azt is, hogy a saját gépkocsivezetőjének szabálysértő magatartása az összeütközéssel kapcsolatos rendőrségi eljárásban sem szerepelt. — A fellebbezés nem alapos. A felperes gépkocsivezetője valóban nem azzal hatott közre a baleset keletkezésében, hogy a követési távolságot nem tartotta meg, hanem azzal, hogy — a rendelkezésre álló iratokból, különösen a rendőrkapitányság ténymegállapítási jelentéséből és az ahhoz tartozó helyszínrajzból megállapíthatóan — megszegte a KRESZ-nek azt a szabályát [60. § (5) bek. a) pont], hogy útkereszteződésben vagy annak közvetlen közelében előzni tilos. Ez alól a KRESZ 60. §-ának (6) bekezdése a főútvonalak tekintetében kivételt tesz többek között arra az esetre, ha az előzés nem jár a menetirány szerinti bal oldal igénybevételével. A per adataiból azonban nem állapítható meg, hogy a felperes személygépkocsi-vezetője főútvonalon haladt — bár a keresztező útvonalon haladókat az elsőbbségadás kötelezettségére a KRESZ-tábla figyelmezteti —, de ha a felperes főútvonalon haladt is, az út szélessége nem ért el olyan méretet, hogy a felperes gépkocsija az autóbuszt a kereszteződésben vagy annak közvetlen közelében a felezővonal átlépése nélkül megelőzhette volna. Nem téves tehát az első bírói ítéletnek az a megállapítása, hogy a baleset előidézésében a felperes gépkocsivezetője is közrehatott, tehát a Ptk. 346. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a 344. §-ban foglalt rendelkezést kell alkalmazni. Eszerint a két személy felelőssége, akik fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozták a kárt, egymással szemben magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg. A tárgyalt kérdésben tehát a felróhatóság mértékének van elsősorban jelentősége. Erre tekintettel a kármegosztás egyenlő arányú, mert a baleset nem következett volna be akkor, ha akár a tehergépkocsi vezetője, akár a felperes személygépkocsi-vezetője a közlekedési szabályokat megtartja. Nincs tehát olyan magatartásbeli különbség, amely a felróhatóság mértéke arányánál valamelyik fél javára értékelhető volna. Az előzés szabályainak megszegése ugyanolyan veszélyes magatartás, mint az áthaladási elsőbbség meg nem adása. Ilyen indokolásbeli módosítások mellett tehát a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helyben hagyta. (Legf. Bír. Gf. VII. 31 110/1974. sz., BH 1975/3. sz. 134.) 213. Szocialista szervezetek egymás közötti viszonyában a más vállalatnak üzemi balesettel kapcsolatosan okozott kár megtérítésének mértéke nem függ attól, hogy azt a munkáltató mennyiben tudja a kárt okozó dolgozójára áthárítani [Ptk. 342. § (1) bek., 344. § (1) bek., 348. § (1) bek., Mt. 35. § (3) bek., Mt. V. 95. § (1) bek. c) pont]. Az alperes üzemeltetésre kötött szerződés alapján a felperes rendelkezésére bocsátott toronydaru kezelésére egyik dolgozóját jelölte ki. A munka során egy mellvédtartó az emelődaruval végzett vontatás alkalmával lezuhant és a felperes két munkavállalóját súlyosan megsebesítette. A járásbíróság, majd a megyei bíróság mint fellebbezési bíróság a felperes két alkalmazottját (a munkálatokat irányító főművezetőt és segédművezetőt), valamint az alperes darukezelőjét foglalkozás körében elkövetett súlyos 116