Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

részben és úgy változtatta meg, hogy az alperes által fizetendő kártérítés összegét 107 349 forintra felemelte. A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint köztudott, hogy a külföldön munkát vállaló dolgozók a valutailletmény jelentős részét megtakarítják, és a külföldről vámmentesen behozható jelentős értékű áru reményében vállalják a külföldi munkavégzést. A felperest annak következtében, hogy röviddel a külföldi munkavégzés megkezdése után üzemi baleset érte és végleg haza kellett jönnie, kár érte. Ha nem éri baleset, a felperes két évig tartózkodott volna külföldön, és a valutailletmény 40%-át meghaladó részének megfelelő értékű árut vámmentesen hozott volna haza, amelynek értéke - 21,5 hónapra 12 986 DM-et figyelembe véve - átszámítva 225 089 forintnak felelt meg. A megyei bíróság azonban figyelembe vette, hogy a felperesnek ilyen hosszú idő alatt nyilvánvalóan előre nem látható kiadásai is lettek volna, továbbá hogy az alperes által csatolt kimutatásból megállapíthatóan a dolgozók egy része ténylegesen egyéb okok miatt nem töltötte le a szerződés szerinti két évet külföldön. Ezért mérlegeléssel a felperes kárát 100 000 forintban határozta meg. Az első fokú bíróságnak a prémiumra vonatkozó álláspontjával egyetértett, annak ellenértéke helyes összegét azonban 112 524 forintban állapította meg. Ezekhez hozzászámítva a nem vagyoni kárpótlásként megítélt 60 000 forintot, a felperesnek összesen járna 272 524 forint, amelyből levonva a biztosító által kifizetett 165 175 forintot, a marasztalás összegét 107 349 forintban határozta meg. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A módosított és a perbeli időben még hatályban volt 10/1972. (V. 20.) MüM-PM együttes rendelet 7. §-ának (3) bekezdése a dolgozó átlagkeresetének külön jogszabály szerint történő számításánál a belföldi beosztásra megállapított munkabért kell alapul venni. Az e rendelet szerinti díjazásnak a belföldi beosztásra megállapított munkabért meghaladó része meghatározott kiadás fedezésére szolgáló (terhes) illetménynek minősül. A perben csak a belföldi beosztásra megállapított munkabért meghaladó díjazás a valutarész - megtérítése volt vitás a felek között. A valutarész meghatározott kiadások fedezésére szolgáló költségtérítés jellegű terhes illetmény, amelyet a baleset folytán elmaradt kereset összegének meghatározásánál sem a felhívott rendelet, sem az üzemi baleseti károk megtérítéséről rendelkező 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 3.§-ának (3) bekezdése értelmében nem lehet figyelembe venni. Ugyanez vonatkozik a prémium címén járó valutarészre is. Lényegében ugyanígy rendelkezik a tartósan külföldön foglalkoztatott dolgozó munkaviszonyának egyes kérdéseiről szóló, 1985. január l-jétől hatályos 19/1984. (XI. 16.) ÁBMH rendelkezés 3. §-ának (4) bekezdése is. A megyei bíróság tehát tévesen tekintette a valutarészt olyan elmaradt jövedelemnek, amelyet a balesetért felelős munkáltató köteles megtéríteni. Téves a munkaügyi bíróságnak is a prémiummal kapcsolatban elfoglalt álláspontja. Az alperes a munkaügyi bíróság ítélete elleni csatlakozó fellebbezésében előadta, hogy a felperes 1982. november 11-ig baleseti táppénzben részesült. Az ítélet hozatalának idején hatályban volt 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 14. §-ának (2) bekezdése szerint baleseti táppénz - a sérelem bekövetkezése naptári évének végéig való folyósításának idejére elmaradt munkabér címén kárigény nem érvényesíthető. Az 1982. november 1 l-ig terjedő időre tehát önmagában a baleseti táppénz folyósításának ténye megalapozatlanná teszi a felperes elmaradt jövedelem címén érvényesített kártérítési követelését. A már többször említett 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 9. §-ának g) pontja szerint a kártérítés összegének kiszámításánál le kell vonni a munkáltató által a dol214