Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

szerint, ha a kár vagy egy részének mértéke pontosan nem számítható ki, a munkáltató olyan összegű általános kártérítés megfizetésére köteles, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. A felperes 2-3 évig külföldön kívánt munkát végezni, ezt követően kisiparos akart lenni. E tényeket értékelve - figyelemmel a felperes fiatal életkorára - az általános kár összegét mérlegeléssel állapította meg. Az ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezett. Az alperes vitatta az általános kártérítési kötelezettsége jogalapját és összegszerűségét. Érvelt azzal is, hogy a munkaügyi bíróság figyelmen kívül hagyta az általános kártérítés összegszerűségének megállapításánál az Állami Biztosító részéró'l az alperes által kötött biztosítás alapján kifizetett biztosítási összeget. A megyei bíróság az ítéletével részben megváltoztatta az első fokú bíróság ítéletét, és az általános kár megtérítése címén megítélt 200 000 forintot 164 000 forintra leszállította. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Tény, hogy a felperest az üzemi baleset külföldi munkavégzése során érte. A balesetért az alperes felelőssége fennáll. A 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 8. §-ának(2) bekezdése valóban úgy rendelkezik, hogy ha a kár vagy egy részének mértéke pontosan nem számítható ki, a munkáltató olyan összegű általános kártérítés megfizetésére köteles, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. Általános kártérítés járadékként is megállapítható. A felperes az általános kártérítés iránti igényét arra alapította, hogy a balesete miatt a továbbiakban külföldön nem végezhet munkát. 2-3 évig kívánt kint dolgozni, és a külföldön szerzett jövedelmétől elesik. A későbbre tervezett kisipari tevékenységére is az üzemi balesete miatt nem kerülhet sor. A tartós külföldi szolgálatot teljesítő dolgozók egyes munkajogi kérdéseinek és járandóságainak szabályozásáról szóló, módosított 10/1972. (V. 20.) MüM-PM együttes rendelet 7. §-ának (3) bekezdése értelmében a dolgozó átlagkeresetének számításánál a belföldi beosztásra megállapított munkabért kell alapul venni. Az e rendelet szerinti díjazásnak a belföldi beosztásra megállapított munkabért meghaladó része meghatározott kiadás fedezésére szolgáló (terhes) illetménynek [14/1979. (XI. 17.) IM rendelet 24. §] minősül. E jogszabályi rendelkezésből egyértelműen következik, hogy a tartósan külföldi szolgálatot teljesítő dolgozó átlagkereseteként kártérítési, tartási és egyéb szempontból csak a belföldi kereset vehető figyelembe, a külföldi díjazás ezt meghaladó része, a valutarész, olyan terhes illetmény, amelynek figyelmen kívül kell maradnia. Mindebből az is következik, hogy a külföldi ún. terhes illetmény a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 8. §-ának (2) bekezdésében írt általános kártérítés megállapításánál sem vehető figyelembe. Nem szolgálhat az adott ügyben általános kártérítés alapjául az sem, hogy a felperes 2-3 év múlva kisiparosi tevékenységet kívánt volna folytatni. Ezt maga a felperes is jövőbeni „elképzelés "-ként adta elő, ami semmiféle tényalappal nem bír, annál is inkább, mert a felperes bádogos szakmunkás bizonyítvánnyal nem rendelkezik - amelyre ipart válthatott volna -, mivel a szakképzettsége vasbetonszerelő. A kifejtettekből következik, hogy a felperes általános kártérítés címén támasztott követelésének nincs jogalapja. Az eljárt bíróságok ezzel ellentétes álláspontja nem felel meg a jogszabály rendelkezésének. A másodfokú bíróság akkor járt volna el helytállóan, ha e körben az első fokú bírósági ítéletét megváltoztatja és a felperes keresetét elutasítja. (M. törv. I. 10 035/1985. sz., BH 1985/10. szám 404.) 212