Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)
§-ának (2) bekezdése értelmében helyettesítési díj abban az esetben illetné meg, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesített volna. A felperes által elvégzett helyettesítés pedig egyfolytában egy esetben sem haladta meg a 30 napot. Az alperes kollektív szerződése a helyettesítés díjazására vonatkozóan úgy rendelkezik, hogy a nem magasabb beosztású munkakörökben dolgozók helyettesítésére, illetve helyettesítési díjazására csak a munkaügyi főosztály elbírálása alapján kerülhet sor. Helyettesítési díjat fizikai állományú dolgozónál a helyettesítés első, nem fizikai dolgozóknál a helyettesítés 31. napjától kell folyósítani. Helyettesítés esetén a gazdasági vezetőnek a dolgozót írásban kell megbíznia, és ebben feladatát rögzíteni kell. A felperes helyettesítésre nem kapott írásbeli megbízást, ezért a kollektív szerződés idézett rendelkezése az ő esetében nem irányadó. Ehelyett az időbéres dolgozók helyettesítésére vonatkozó jogszabályok rendelkezéseit kell alkalmazni. E jogszabályban írt feltételek a felperes esetében az időtartam vonatkozásában nem teljesültek, ezért őt helyettesítési díj nem illeti meg. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet (R.) 51. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a dolgozó munkakörének ellátása mellett távollévő dolgozót átmenetileg helyettesít, s ez idő alatt az eredeti munkaköre ellátásán felül jelentős többletmunkát végez - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - helyettesítési díj is megilleti. Ugyanezen szakasz (3) bekezdés szerint az időbéres (havidíjas) dolgozónak helyettesítési díj akkor jár, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesít. A felperes a helyettesítési díj megállapítása és kifizetése iránti igényét arra alapította, hogy őt mint órabéres fizikai dolgozót illeti meg a helyettesítési díj a saját munkáján felül - a betanított gépkezelő helyett, az automata nikotráló berendezés üzemeltetésével - elvégzett munkáért. Az Mt. V. 59.§-ának (2) bekezdése szerint a dolgozók egyes csoportjaira vonatkozó bérrendszereket, bérformákat és a munka díjazásának egyéb feltételeit a kollektív szerződés határozza meg. Az alperes kollektív szerződésének rendelkezése szerint produktív órabérrendszer alkalmazása esetén a dolgozó személyi órabére alapján a munkahelyen munkában eltöltött óramennyiség kerül elszámolásra, de a ráfordított időt munkautalvánnyal fedezni kell. E rendelkezések alapján jutott a munkaügyi bíróság arra a megállapításra, hogy a felperes személyi órabéren alapuló produktív bérezése időbérnek minősül, ezért helyettesítési díjra akkor lenne jogosult, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesített volna. Ez az álláspont téves. A R. 51. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés helyes értelmezése szerint az időbéres (órabéres, napibéres és havibéres) besorolású dolgozók közül csak a havidíjas dolgozók vonatkozásában megkívánt feltétel a helyettesítési díjra való jogosultság megállapításához az egyfolytában 30 napon túli helyettesítési időtartam. A felperes mint produktív órabéres dolgozóra ez a rendelkezés nem vonatkozik. Ez a jogszabályi értelmezés következik a jelenlegi, valamint a kérdést korábban szabályozó 7/1967. (X. 8.) MüM rendelet l.§-ában foglaltak összevetéséből is. Nevezetesen a korábbi jogszabály is csak a havidíjas dolgozók tekintetében tartalmazott eltérő rendelkezéseket. A R. 51. §-ának (3) bekezdésének szoros értelmezését és csak a havidíjas dolgozók esetében való alkalmazását indokolja az is, hogy a havidíjas bérezésű munkakörök, valamint a teljesítményhez kötött órabérrel díjazott munkakörök között nemcsak elnevezésbeli, hanem lényeges tartalmi különbség is van. Ez utóbbi alapján véve teljesítménybérezés, ahol a megfelelő munkateljesítménnyel igazolt órák alapján történik a munkabér elszámolása. 117
