Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1979-1984 (Budapest, 1985)

munkabért folyósítsanak. Ez az értesítés viszont a szerződést nem hosszabbítja meg. A munkaügyi bíróság az ítéletével a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes munkaviszonya 1979. szeptember 27-én megszűnt. A bíróság az ítéletét arra alapította, hogy a felek munkaszerződése kifejezetten tartalmazta azt a kikötést, amely szerint az alperes alkalmazása a „gyesen" levő dolgozó távollétének idejére szól. Ezért a határozott időre szóló munkaszerződés 1979. szeptember 27-ig állt fenn. A bíróság megítélése szerint az alperes tévesen következtetett mind a dátumszerű határidőhosszabbításból, mind az illetményhivatalnak küldött értesítésekből arra hogy a határozott idejű szerződés határozatlan idejűvé alakult volna. A határozott időre szóló munkaszerződés megszűnésének nem volt akadálya az, hogy az alperes időközben terhes lett. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás nem alapos. A perbeli időben hatályban volt Mt. V. 21. §-ának (2) bekezdése szerint a beteg vagy más okból bizonytalan időre távollevő dolgozó helyettesítésének tartamára is létesíthető határozott időre szóló munkaviszony. A dolgozót a helyettesítés valószínű tartamáról tájékoztatni keil. A felhívott jogszabály értelmében nem volt akadálya tehát annak, hogy a felperes arra az időre, amíg K. J.-né nevű dolgozója gyermekgondozási segély igénybevétele végett fizetés nélküli szabadságon van, az alperest alkalmazza a helyettesítésére. Az alperessel 1977. június 30-án kötött munkaszerződés ezt a célt szolgálta, és a szerződésben az alkalmazás idejének naptári megjelölése nem a szerződés lejártának időpontját jelentette, hanem a helyettesítés valószínű tartamára vonatkozó tájékoztatás volt, amint ez magának a szerződésnek a szövegéből is kitűnik. Ezt a tájékoztatást a felperes később módosította, mert K. J.-né a szerződés megkötésekor még valószínűnek látszó időpontban nem állt munkába. Mindez azonban és az a további körülmény, hogy K. J.-né az utóbb megjelölt időpontban sem kezdte meg a munkát, hanem teljesen kimerítette a segély igénybevétele végett adható fizetés nélküli szabadság tartamát, nem jelentett változtatást abban a tekintetben, hogy az alperes alkalmazása a távollevő K. J.-né helyettesítésére irányult, és a helyettesítésre okot adó körülmény megszűnésével — K. J.-né újbóli munkába állásával — a munkaviszonya megszűnt. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 6. számú állásfoglalásában kifejtettek szerint a munkajogi szabályok nem tiltják, hogy a határozott időre létesített munkaviszony megszűnésével a felek újabb, hasonló jellegű — tehát határozott időre szóló — munkaviszony létesítésében állapodjanak meg. Ez csak akkor tilos, ha a határozott időtartam kikötése a munkáltató részéről kellő érdek nélkül történik, és ezáltal a dolgozó valamilyen jogától elesne. A perben azonban nincs olyan adat, amelyből arra lehetne következtetni, hogy az alperes a határozott időtartamú kikötése miatt valamely jogától elesett volna. Ekként pedig nem férhet kétség ahhoz, hogy a kikötött létszámkerettel gazdálkodó felperesnek méltányolható érdeke fűződött a határozott időtartam kikötéséhez. Az a körülmény, hogy az alperes a többszöri alkalmazás ideje alatt a gondozónői tanfolyamot elvégezte, nem vonta maga után azt a következményt, hogy ennek 40