Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

tek. Egyébként is a kettőjük munkaideje 180 órával meghaladta a nyitva­tartási idő tartamát, ennélfogva lehetőség lett volna arra, hogy a heti pi­henőnapjaikat és a munkaszüneti napokat mindketten igénybe vegyék. A bíróság nem fogadta el azt az alperesi védekezést, hogy a felperesek azért kaptak az eladott bor literje után 1,70 forintot, mert az üzlet takarítá­sát is ők végzik el. A 12/1971. (X. 3.) MüM számú rendelet szerint azokban az egységekben, ahol a dolgozók a takarítást is maguk végzik, ezen a címen a vendéglátó­iparban 50—300 forint havi bérpótlék folyósítható. Tekintettel arra, hogy az eddigi gyakorlat szerint a termelőszövetkezeti borozók takarításáért a szövetkezetek havi 300 forintot fizetnek, a bíróság ezt az összeget alapul­véve kötelezte az alperest három évre visszamenőleges hatállyal 10 800 fo­rint megfizetésére. Az ítéletnek a felperesek túlóradíj kifizetésére irányuló keresetét eluta­sító rendelkezése ellen emelt törvényességi óvás alapos. A peres felek egybehangzó nyilatkozata szerint a borozó minden nap, te­hát munkaszüneti napokon is reggel 9 órától este 21 óráig üzemelt. A boro­zónak csupán két alkalmazottja volt, az I. és II. rendű felperes. Olyan mun­kaidő-beosztás tehát semmiképpen nem volt készíthető, hogy a munkaszü­neti napokon a felperesek vagy legalábbis egyikük munkát ne végezzen. Tévedett tehát a munkaügyi bíróság, amikor a felperesek kereseti köve­telését e körben elutasította. Az Mt. 41. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a dolgozót a vál­lalat kivételes esetekben — a túlmunka elrendelésére vonatkozó szabályok szerint — a munkaszüneti napon is munkára kötelezheti. A peradatokat egybevetve megállapítható, hogy az adott esetben az alpe­res — a munkavégzésre kötelező kifejezett intézkedés hiányában is — olyan helyzetet teremtett, ami lényegében a munkaszüneti napon történő munka­végzésre irányuló munkáltatói intézkedés kiadásával egyenértékű. Az Mt. 41. §-ának (4) bekezdése szerint pedig a munkaszüneti napon vég­zett munkáért a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint jár díjazás vagy szabadidő. A túlmunka, következésképpen a munkaszüneti napon vég­zett munka ellenértékére való jogosultság kérdését a 6/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 3—6. §-ában foglaltak értelmében kell elbírálni. A hivatkozott rendelkezések egybevetése alapján a munkaügyi bíróságnak elsődlegesen a felperesek követelésének jogalapját kell tisztáznia. Neveze­tesen azet, hogy a felperesek jogosultak-e egyáltalán a végzett munkájuk ellenértékére, s ha igen, díjazásra vagy szabadidőre. A II. rendű felperes esetében a peradatok alapján is megállapítható, hogy a munkaszüneti napo­kon végzett munkájáért ellenértékre mindenképpen jogosult. Miután a munkaügyi bíróság a per eldöntéséhez nélkülözhetetlenül szük­séges, a már ismertetett rendelkezések figyelembevételét elmulasztotta, íté­lete ezért jogszabálysértő. A bíróság ítélete egyben megalapozatlan is, miután téves jogi álláspont­jára tekintettel elmulasztotta tisztázni, hogy a követelés érvényesítésére megszabott 3 éves elévülési időn belül az I. és II. rendű felperes mely mun­kaszüneti napokon, s hány munkaórát teljesített. Ezeknek az adatoknak a hiányában ugyanis nem lehet megállapítani, hogy a felpereseket a munka­szüneti napokon végzett munkájukért milyen összegű díjazás, illetőleg hány 280

Next

/
Thumbnails
Contents