Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

A jogszabályok téves értelmezésén alapul a munkaügyi bíróságnak az az álláspontja, hogy a jogtalan felmondás utóbb jogszerűvé vált annak következtében, hogy az alperes a per során a felmondási idő leteltét április 26-ában határozta meg és ezzel a „felmondás hibáját kiküszöbölte". Az Mt. V. 28. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint a 26—27. §-okban felsorolt felmondási tilalmak és korlátozások fennállása szempontjából a felmondás közlésének az időpontja az irányadó. Az adott esetben a felmondás közlésének időpontjában felmondási tilalom állott fenn, az ekként tilos felmondást pedig a felmondási idő későbbi módosítása sem teszi joghatályossá. Ha a felmondás közlése és a felmondási idő kezdete nem esik egybe, és az előbbi megelőzi az utóbbit, ennek az Mt. V. 28. §-a (1) bekezdésének további rendelkezése szerint annyiban van jelentősége, hogy a felmondási tilalmak fennállása szempontjából a felmondási idő kezdetének időpontja az irányadó. A felperes esetében azonban nem erről van szó, mert az alperes nem a felmondási idő kezdete előtt közölte a felperessel a felmondását. A dolgozók érdekeit védő e jogszabályi rendelkezés nem kerülhető meg úgy, hogy a vállalat utólag, a munkaügyi vita során a felmondási idő kezdetére más időpontot jelöl meg. Mindezekre figyelemmel a munkaügyi bíróság szükségtelenül bocsátkozott annak vizsgálatába, hogy „megalapozott" volt-e a felmondás. Jogszabályi tilalomba ütköző felmondás esetén ugyanis nincs jelentősége annak, hogy a felmondás indokai — amelyekre vonatkozóan az sem állapítható meg, hogy azokat az alperes joghatályosan, az MK 87. számú állásfoglalás III. pontjában kifejtetteknek megfelelő módon közölte-e a felperessel — a valóságnak megfelelnek-e. Nem helytálló azonban a munkaügyi bíróságnak a felperes elhelyezkedési kötelezettségével kapcsolatos álláspontja sem. A per eddig rendelkezésre álló adataiból megállapítható, hogy a felperes megfelelő időben megtette a szükséges intézkedéseket sérelmei orvoslására és minthogy kellő alappal remélhette munkaviszonyának helyreállítását, az MK 15. számú állásfoglalásban kifejtettek értelmében a munkaügyi döntőbizottság határozatának meghozataláig nem terhelte elhelyezkedési kötelezettség. Ennek időpontja 1976. június 9. napja, eddig az időpontig tehát a felperest minden további feltétel vizsgálata nélkül megilleti a kiesett időre járó munkabér. Ami pedig azt a további kérdést illeti, hogy az előzőekben említett időponton túl a felperes elhelyezkedése érdekében úgy járt-e el, ahogy az az MK 15. számú állásfoglalásban kifejtettek szem előtt tartásával elvárható volt, ebben a körben a munkaügyi bíróság a tényállást nem derítette fel a szükséges mértékben, ezért az ítélete ebben a részében megalapozatlan. A munkaügyi bíróság az ezzel összefüggő álláspontja kialakításánál abból indult ki, hogy a felperes segédmunkás munkakört töltött be az alperesnél, és ezért elvárható volt tőle az ilyen munkakörben való elhelyezkedés. Erre számos lehetőség kínálkozott. A felperes azonban a periratok között levő munkaköri leírásokból megállapíthatóan az alperes által kezelt épületek közüzemi berendezéseinek ellenőrzését végezte a vállalat energetikusának irányítása mellett. E munkakör — különös figyelemmel a munkaköri leírásban részletezett feladatokra — nem azonosítható minden további nélkül a segédmunkás munkakörrel. 189