Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

Az alperes 1975. március 27-én felmondta a felperes munkaviszonyát. A felmondás ellen a felperes panasszal fordult a munkaügyi döntőbizottsághoz és abban kérte a felmondás hatálytalanítását. A munkaügyi döntőbizottság a határozatával a felperes panaszát elutasította. A munkaügyi döntőbizottság határozata ellen a felperes keresetet terjesztett elő. Indokolásul előadta, hogy a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatban felhozott indok nem helytálló, mert az alperesnél nem történt lényeges szervezeti változás, csupán annyi, hogy a felperes helyett felvett dolgozót igazgatóhelyettesként alkalmazták. Arra is hivatkozott, hogy az elbocsátást az alperes megtorlásként alkalmazta, ezért eljárása joggal való visszaélésnek minősül. A munkaügyi bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felmondási ok megfelel a valóságnak, az átszervezésre azért volt szükség, mert a felperes nem látta el megfelelően a feladatát. Utalt arra, hogy a felperes által bemutatott működési szabályzat tartalmazza ugyan a főosztályvezetői munkakört, a szabályzatot azonban az arra illetékes szerv még nem fogadta el. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A jogvita eldöntésének alapkérdése, hogy a felperessel közölt felmondási ok, az átszervezés valós-e, vagyis a felperes munkája a korábbi szervezet tényleges megváltoztatása miatt vált-e szükségtelenné. Ezzel kapcsolatban tény, hogy az iratok között rendelkezésre állanak azok a szervezeti sémák, amelyek az alperes előadása szerint önmagukban is igazolják az átszervezés tényét. A felperes tagadása, illetőleg olyan állítása miatt azonban, hogy a szervezeti rendszer formális átalakítása kifejezetten az ő személye ellen irányuló, lényegében „megtorló" intézkedés volt, a perben eddig rendelkezésre álló adatok, illetőleg az említett szervezeti sémák önmagukban nem teszik lehetővé a jogvita végleges és megnyugtató lezárását. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy a felmondási oknak nemcsak a valóságnak kell megfelelnie, hanem egyúttal alaposnak is kell lennie. Ez utóbbi körülmény viszont azt jelenti, hogy a munkáltató a felmondásra irányuló jogát rendeltetésszerűen köteles gyakorolni, továbbá hogy a felmondás indokolásának lényeges kelléke az is, hogy a vállalat a dolgozó munkájának szükségtelenné válását elfogadhatóan megokolja. Feltéve tehát, hogy az alperesnél az átszervezés valóban megtörtént, és az új szervezeti rendszer működik is, ez még nem jelenti egyben azt is, hogy a munkáltató rendeltetésszerűen gyakorolta felmondási jogát. Ezzel összefüggésben szükséges arra is rámutatni, hogy a felmondás indokolásában, valamint az alperes 1976. február 11-én kelt beadványában foglaltak ellentmondanak egymásnak. Az indokolás szerint a felmondást az igazgatóság által elhatározott átszervezés tette szükségessé. Ugyanakkor az alperes az észrevételt kiegészítő újabb beadványban a felperessel kapcsolatban a következőket adta elő: „közismert, hogy Sz. L. a megalakulás után 1—2 hónappal ide került, anyagilag is, erkölcsileg is hat éven keresztül megfelelt. A gyakorlatban úgy szokott történni, hogy ha valakinek a munkájával, a magatartásával problémák vannak, a minősítés során az igazgató .. . szóban vagy írásban tudtára adja ... és rövid határidővel újra vissza kell térni a dologra. Ez tény kérdése, hogy nem előzte meg a fel154