Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

után olyan munkahelyeken nem dolgozott, ahol a porártalom veszélyének lett volna kitéve, — a per során egyértelműen megállapítást nyert, hogy a felperes foglalkozási betegségének keletkezése az alperesnél fennállott munkaviszonyával áll okozati összefüggésben. A felperes a szilikózis foglalkozási megbetegedés miatt 1970. szeptember 7-től 1971. szeptember 6-ig keresőképtelen táppénzes beteg volt. Ekkor már nem az alperes, hanem a D. D. T. Vállalat alkalmazásában állt. 1971. november 11-i hatállyal — szilikózis megbetegedése miatt — rokkantsági nyugdíj állományba került. A felperes korábbi munkáltatójától — az alperestől — egyrészt a táppénzes állomány alatt felmerült keresetveszteség, másrészt nyugdíjba vonulása óta a nyugdíj és az átlagkereset közötti különbözet megtérítését kérte. Kérelmét az alperes, panaszát pedig a munkaügyi döntőbizottság elutasította. A felperes a járásbírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelmében továbbra is a felmerült kárának megtérítésére kérte kötelezni az alperest. Arra hivatkozott, hogy az alperes a porártalom ellen megfelelően nem védekezett, az ún. vízöblítéses eljárást az adott munkahelyen — ahol a felperes dolgozott — nem alkalmazta, bár annak alkalmazási feltételei 1956— 58-ban már biztosítva voltak. Az alperes a felülvizsgálati kérelem elutasítását kérte. Álláspontja szerint az óvó rendszabályokat betartotta, a vízöblítéses eljárás 1956—58-^ban még csak kísérleti jellegű volt. Ezért őt kártérítési felelősség nem terheli. A járásbíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét elutasította. Az Országos Munkaegészségügyi Intézet szakvéleményének beszerzése után megállapította, hogy a felperes foglalkozási megbetegedésének keletkezése az alperesnél fennállott munkaviszonyával áll okozati összefüggésben. Az alperest ennek ellenére kártérítési felelősség nem terheli. A vizesfúrás bevezetésének elmulasztása terén ugyanis vétkes mulasztás nem állapítható meg. Az alperes a lehetőségéhez képest 1958. január 1. napjától a vízöblítéses eljárás alkalmazását a felperes munkahelyén a II. számú egységnél is elrendelte. „Olyan műszaki megoldás, amely a bányászatban végzett munkával 'kapcsolatban a por keletkezését kiküszöbölné, illetve olyan védőeszköz, amely a porártalom ellen teljes védelmet nyújtani, nem ismeretes világviszonylatban sem. A vízöblítéses fúrás sem ilyen megoldás, ez csak a porártalom csökkentésére alkalmas. Nem vitás viszont az sem, hogy a porártalom okozta megbetegedés nagymértékben egyéni hajlamosságtól is és érzékenységtől is függ." „Miután a felperes kára 1956—59-ben fennállt munkaviszonyával kapcsolatos, kárigényének elbírálására a 67/1958. (XII. 24.) Korm. számú rendelet 93. §-a vonatkozik, mely szerint a munkáltató akkor felel a kárért, ha a foglalkozási betegséget vétkesen, szándékosan idézte elő. Ezt az alperes terhére nem lehet megállapítani. De nem lehet a munkáltató felelősségét a jelenleg hatályos Mt. 62. § (1) bekezdése alapján sem megállapítani, mert az Mt. V. 99. § {1) bekezdése értelmében a munkáltató mentesül a kártérítési kötelezettség alól, ha a foglalkozási betegség bekövetkezését működési körén belül elhárítani nem tudta." Az első fokú bíróság ítélete ellen — annak megváltoztatása és az alperes marasztalása érdekében — a felperes fellebbezett. Továbbra is azt állította, 520