Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

A 25. § értelmében „a munkaközi szünet (a napi 4 óránál többet foglalkoztatott munkavállalók részére) napi i/2 óra". A központi kollektív szerződés felhatalmazása alapján az 1971. december 20-án megkötött alperesi Függelék úgy rendelkezett, hogy a munkaidő a 48 órás héten a két műszakos munkahelyen reggel 5.45 órától 14 óráig, illetve 14 órától 22.15 óráig, míg szombaton 5.45 órától 12 óráig tart, a 40 órás héten pedig 5.45 órától 14 óráig, 14 órától 22.15 óráig. Nem jelölte meg, de valószínű, hogy ezen a 40 órás munkahéten a szombat szabad. A munkaközi szünet vonatkozásában olyan rendelkezést tartalmaz, hogy a munkaközi szünet minden két műszakban dolgozó munkavállalónak V4 óra, ami a délelőtti műszakosoknak 10 órakor, a délutáni műszakosoknak 18 órakor adható ki, és ezzel az idővel a munkaidő meghosszabbodik. Van olyan rendelkezés is, amely szerint „minden munkás és alkalmazotti állománycsoportban dolgozó munkavállalónak, akik két műszakban dolgoznak, ebédpénz jár (napi V2 óra)". A per iratanyagából és a törvényességi óvásból egyértelműen az állapítható meg, hogy az alperes kollektív szerződése (függeléke) a munkaközi szünet biztosításának módozatai közül a munkaközi szünetnek a munkaidő megszakításával járó módozatát választotta. Eszerint tehát a napi munkaidőt, az adott esetben a 8 órai munkaidőt munkában kell tölteni és ezen kívül jár a munkaközi szünet. A munkaközi szünet kiadásának ezt a módját lehetővé teszi az Mt. 40. §-a, az Mt. V. 47. §-ának (1) bekezdése, de ezt juttatja kifejezésre a kollektív szerződések megkötésére szóló SZOT—MüM számú irányelv is. Az adott esetben tehát a munkaközi szünetnek nem a munkaidőn belül történő kiadása módozatáról van szó és így nem is kerülhetnek alkalmazásra a 10/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 5. §-ának (2) bekezdésében foglaltak. Emiatt pedig közömbös, hogy az alperes az 1968. január hó 1-ét megelőző időben munkaidőn belül biztosította-e a munkaközi szünetet. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (M. törv. II. 10 289/1974. sz.) 106. A dolgozó nem veszti el a munkaviszonya megszűnéséig eltelt idővel arányos és ki nem vett szabadságának pénzben történő megváltására vonatkozó igényét, ha munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, vagy elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtották [Mt. 31. § (2) bek., Mt. V. 50. § (1) bek., Mt. V. 88. § (3) bek., 6/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 16. § (1) bek.]. A felperes, aki 1955-ben született, az alperesnél adminisztrátorként állott alkalmazásban. Munkaviszonyát 1973. május 5-én felmondta. A felmondási időt azonban nem töltötte le, május 12-én munkakönyvét kikérte, s azt ki is adta az alperes. A felperes az 1973. évben még nem vett ki szabadságot. Ezért kérte a munkaviszony megszűnéséig eltelt idővel arányos hat nap szabadság pénzbeni megváltását. Az alperes ezt a kérelmet elutasította, úgyszintén elutasította a munkaügyi döntőbizottság az alperes elutasító értesítése ellen beadott panaszt is. A felperes ezután ez ügyben a munkaügyi bírósághoz fordult. A munkaügyi bíróság azonban ítéletével a keresetét elutasította. A bíróság álláspontja az volt, hogy a felperes ki nem vett szabadságát nem lehet pénzben megváltani, mert a munkaviszonyát jogellenesen — a felmondási idő le252