Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

A bíróság ítéletében a felperes keresetének helyt adott, a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és megállapította, hogy a felperes vizsgabizottsági társelnöki tevékenysége munkaköri kötelezettsége volt. Az ítélet indokolása szerint a felperesnek az iratanyaghoz csatolt munkaköri leírása kifejezetten a tanfolyamokkal, a vizsgákkal kapcsolatos feladatokat és a tanfolyamok ügyvitelével kapcsolatos feladatokat tartalmazza. Ezzel szorosan összefüggő feladata volt a felperesnek az is, hogy vizsgabizottsági társelnökként részt vett a tanfolyamok munkájában. Nem lehet tehát a társelnöki vizsgabizottsági tevékenységét eseti megbízásnak és a munkakörétől független feladatnak tekinteni. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A felperes munkaköri leírásából kitűnően a felperes munkaköri feladatai a tanfolyamok szervezésével és ügyvitelével kapcsolatos feladatokat tartalmazzák, a részletes munkaköri leírásban azonban sehol sem szerepel a felperes munkaköréhez tartozó feladatok között a tanfolyamok vizsgabizottságában társelnökként való részvétel. Ebből is kitűnik, hogy ez a vizsgabizottsági társelnöki tevékenység nem tartozott a felperes munkaköri feladatai közé. Ezt a megállapítást megerősíti az is, hogy a vizsgáztatói teendők ellátására az oktatási osztály vezetője esetenként jelölte ki az ott dolgozók valamelyikét, így több ízben a felperest is. A vizsgáztatás nem tartozott a dolgozók feladatai közé, külön kijelölés alapján, esetenkénti megbízás folytán és külön díjazás (vizsgadíj) ellenében végezték ezt a tevékenységet. Téves és törvénysértő tehát a munkaügyi bíróságnak az a megállapítása, hogy a felperes a tanfolyamokon vizsgáztatói tevékenységét munkaköri feladatként végezte. Ez a tevékenység nem tartozott a felperes munkaköri kötelezettségei közé, éppen ezért részesült e tevékenységéért külön díjazásban. (M. törv. II. 10 038/1975. sz., BH 1976/2. szám 81.) 88. A változó munkahelyre alkalmazott dolgozó nem vitathatja a más telephelyre átirányítás szükségességét és indokoltságát. Az átirányítás következtében új munkahelyén munkabére azonban nem lehet kevesebb a korábbi munkahelyén elért keresetnél [Mt. 35. § (2) bek.]. A felperes 1969. június 30. napján létesített munkaviszonyt az alperessel, változó munkahelyre, betanított munkási munkakörbe. A munkaszerződés értelmében az alperes a felperest a V. úti telephelyén, a malomműhelyben alkalmazta, betanított munkásként. Besorolása előbb 8,20—10 forintos órabérrel történt, majd később — 12,20 forintos besorolási munkabér mellett — bérezése az akkor érvényben levő „munka szerinti" kategóriabérezéssel történt. A felperes öt éven át megszakítás nélkül dolgozott a szerződésben megjelölt munkahelyen. Az alperes igazgatója az 1974. július 3. napján kelt intézkedésével átirányította a felperest az alperes Á. u.-i telephelyére az akkumulátorszerelő és -karbantartó, -javító üzembe, továbbra is betanított munkás munkakörbe, egyidejűleg besorolási órabérét — az eddigi „munka szerinti" kategória bérezés helyett — 12,50 forintban állapította meg. A felperes „az átirányítással nem értek egyet, azt jogfenntartással aláírom" megjegyzéssel vette át. Álláspontja szerint az új munkahelyen nem 235