Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

b) Felmondás a dolgozó részéről 54. A dolgozónak szóban közölt felmondása érvényes, ha a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó nyilatkozatát a vállalatnak olyan szervénél (személyzeti osztály, munkaügyi osztály) teszi meg, amelynek feladatkörébe tartozik a nyilatkozatnak a munkáltatói jogokat gyakorló vezető tudomására való hozása [Mt. 26. § (1) bek.]. A felperes az alperes alkalmazásában áll, kőműves szakmunkás. Az alperes előadása szerint a felperes 1973. február 13-án megjelent az alperes személyzeti irodájában és bejelentette, hogy a munkaviszonyát felmondással megszünteti. A felperes bejelentésekor többen jelen voltak, illetve ezt az elhatározását más dolgozókkal is közölte. Az alperes állítja továbbá, hogy a felperes 1973. február 14-én, 15-én, 16-án és 17-én igazolatlanul távol maradt munkahelyétől és ezért ezekre a napokra nem számfejtett részére munkabért. Az alperes elnöke 1973. február 17-én írásban értesítette a felperest, hogy a felmondását elfogadja és a 30 nap felmondási ideje alatt a munkavégzés alól felmenti. A felperes ezt követően panasszal fordult a döntőbizottsághoz. Előadása szerint nem felel meg a valóságnak az alperesnek az az állítása, hogy a munkaviszonyát felmondta volna, ennek ellenére kérte a 30 nap felmondási idejére járó munkabérének kifizetésére az alperest kötelezni. A felperes a döntőbizottsági eljárás során már kifejezetten kérte a munkaviszonyának helyreállítását, miután azt — állítása szerint — nem szüntette meg felmondással. A döntőbizottság határozatával kötelezte az alperest, hogy a felperes részére az 1973. február 14., 15., 16. és 17. napjaira járó munkabért fizesse ki. A munkaviszony helyreállítása iránt előterjesztett kérelmet elutasította. A munkaügyi döntőbizottság határozata ellen mind a felperes, mind az alperes keresettel élt. A felperes a munkaviszonyának helyreállítását kérte, az alperes pedig a négy napra járó munkabér kifizetésére történt kötelezését sérelmezte, mert — álláspontja szerint — az alperes a felmondást csak 1973. február 17-én fogadta el, ennélfogva a felperes az említett napig köteles lett volna munkát végezni. A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes munkaviszonyának helyreállítására, az 1973. február 14-től március 6-ig terjedő időre a felperes munkabére 100%-ának, az 1973. március 7-től április 5-ig terjedő időre munkabére 50%-ának kifizetésére. A munkaügyi bíróság ítéletének indokolása szerint a bizonyítási eljárás adatai alapján nem volt megállapítható, hogy a felperes a munkaviszonyát felmondással megszüntette volna. A felmondást egyébként is csak abban az esetben lehet érvényesnek tekinteni, ha azt közvetlenül az alperes elnökével, mint a munkáltatói jogkör gyakorlójával közölte volna. Az 1973. március 7-től április 5-ig kifizetni rendelt munkabér mértékét a bíróság az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdésében foglalt kárenyhítési szabályok figyelembevételével állapította meg. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Pp. 206. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egy191