Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

2-án fennállott-e. Amennyiben a felperes idevonatkozó előadása valónak bizonyul, s megállapítható, hogy a felmondás közlésekor keresőképtelen beteg volt, ez esetben az alperes felmondása az Mt. V. 26. §-ának b) pontjában foglalt jogszabályi tilalomba ütközik s ennek folytán érvénytelen. Ügy szintén nem tulajdonított kellő jelentőséget a munkaügyi bíróság annak a felperesi előadásnak sem, hogy munkaképesség-csökkenésére tekintettel sem mondhatott volna neki fel az alperes. A periratok között levő orvosi igazolásokból kitűnően a felperes baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 30%-os, összmunkaképesség-csökkenése pedig 90%-os. A csökkent munkaképességű dolgozók helyzetének rendezéséről szóló 1/1967. (XI. 22.) MüM—EüM—PM sz. együttes rendelet 1. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja értelmében e rendelet hatálya kiterjed a munkaviszonyban álló azokra a csökkent munkaképességű dolgozókra, akik egészségi állapotuk romlásából eredő murikaképesség-csökkenésük miatt munkahelyükön teljes értékű munka végzésére alkalmatlanná váltak, de öregségi vagy rokkantsági nyugdíjra még nem jogosultak, úgyszintén kiterjed azokra a dolgozókra is, akik munkaviszonyban vagy kisipari szövetkezeti tagsági viszonyban elszenvedett üzemi baleset vagy foglalkozási betegség következtében baleseti járadékot élveznek vagy rokkantsági nyugdíjban részesülnek és jelenlegi munkahelyükön teljes érékű munka végzésére alkalmatlanokká váltak. Az együttes rendelet 10. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint az 1. § (1) bekezdés a) pontjának hatálya alá tartozó dolgozónak nem lehet felmondással megszüntetni a munkaviszonyát, ha munkaképesség-csökkenésének mértéke az 50%-ot eléri vagy meghaladja, s ugyanilyen tilalom áll fenn az 1. § (1) bekezdés b) pontjának hatálya alá tartozó dolgozó esetében is mindaddig, amíg baleseti járadékban részesül. Az előzőekben részletezett jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel a munkaügyi bíróságnak a tényállást abban a vonatkozásban is fel kellett volna derítenie, hogy a felperes részesült-e baleseti eredetű munkaképességcsökkenésére tekintettel baleseti járadékban. Ha ez megállapítható, az alperes felmondása jogszabályi tilalomba ütközik. Ha pedig a felperes nem részesült baleseti járadékban, ez esetben azt kellett volna — szükség esetén orvosszakértő bevonásával — tisztázni, hogy baleseti és egyéb eredetű munkaképesség-csökkenése együttesen értékelve eléri-e, illetőleg meghaladja-e az 50%-os mértéket. Ez esetben szintén felmondási tilalom áll fenn, amelynek megsértése a felmondást érvénytelenné teszi. Nincs megfelelően tisztázva a tényállás az alperes által megjelölt felmondási indokra vonatkozóan sem. A per adatai szerint a termelőszövetkezetben 1972. évben voltak száj- és körömfájás miatti állatelhullások. Ha ez tette szükségessé az állatgondozók számának csökkentését, az már 1972-jben felmerült. Ennek ellenére az alperes 1973. február havában beosztotta M. J. termelőszövetkezeti tagot állatgondozói munkakörbe, a felperesnek pedig 1973. május 2-án azzal az indokkal mondott fel, hogy az állatállomány csökkenése folytán kevesebb állatgondozóra van szükség. A fentiekkel összefüggésben nem annak van jelentősége, hogy M. J. már korábban a termelőszövetkezet tagja volt, s ekként az alperes nem új 173