Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

Az Mt. 48. §-ának (2) bekezdése szerint a huszonöt, a negyven, illetőleg az ötven évet munkaviszonyban töltött dolgozók részére jubileumi jutalom jár. Az Mt. V. 66. §-ának (1) bekezdése szerint pedig a jubileumi jutalom összege a dolgozó egyhavi alapbére. E jogszabályi rendelkezésekből egyértelműen megállapítható, hogy a jubileumi jutalom azoknak a dolgozóknak jár, akik az előírt feltételeknek megfelelően arra jogosultságot szereztek. Tehát huszonöt, negyven, illetőleg ötven évet munkaviszonyban töltöttek. Abban az esetben, ha a dolgozó a jubileumi jutalomra jogosulttá vált, azt részére folyósítani kell még akkor is, ha annak kifizetését nem kérte, mert a jubileumi jutalom a dolgozót megillető járandóság, és annak következtében az — a munkabérhez hasonlóan — a dolgozó külön kérelme nélkül is jár, arra a dolgozónak alanyi joga van. Tévedett — és ezáltal jogszabályt sértett — a munkaügyi bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperest azért nem illeti meg a jubileumi jutalom, mert azt nem a munkaviszonya fennállása alatt igényelte. Ugyancsak téves a bíróságnak az az álláspontja is, hogy a munkaviszonyba az addig el nem ismert időt a jubileumi jutalom szempontjából beszámítani nem lehet. A dolgozó, ha a munkaviszonya megszűnik, a jutalom kifizetési feltételeinek igazolása mellett a jubileumi jutalom kifizetését az őt foglalkoztató vállalattól az Mt. 5. §-ában előírt általános elévülési időn belül követelheti. Ebből értelemszerűen következik, hogy a nyugdíjba vonult dolgozó is az általános elévülési időn belül (Mt. 5. §) kérheti a nyugdíjazás előtt az őt utoljára alkalmazó vállalattól a jubileumi jutalmat akkor, ha a vállalatnak azt még a munkaviszony fennállása alatt ki kellett volna fizetnie. De ez következik az előbbiek során tett abból a megállapításból is, hogy a jubileumi jutalom kifizetése kérelem nélkül is a munkáltató kötelezettsége, s hogy a jubileumi jutalomra a dolgozónak alanyi joga van. A munkaügyi bíróság ezzel ellentétes állásfoglalása téves. (M. törv. I. 10 156/1973. sz.) 8. Ha a dolgozó az üzemi balesetből (foglalkozási betegségből) eredő munkaképesség-csökkenése miatt rokkantsági nyugállományba kerül, a megmaradt munkaerejét azonban munkavállalással hasznosítja, s ezért keresetvesztesége (jövedelemkiesése) nincs, a balesettel (foglalkozási betegséggel) okozati összefüggésben később bekövetkező keresetveszteség (jövedelemkiesés) megtérítése iránti igényének elévülése akkor kezdődik, amikor ezen a címen első ízben érte anyagi sérelem [Mt. 5. § (1) bekezdés]. A felperes — aki 1932-ben született — 1957-től az alperesi vállalat alkalmazásában váj ári munkakörben dolgozott. 1961. november 23-án a munkahelyén üzemi baleset érte, a kanalas rakodógép hátratolatása közben jobb lábfeje a kereke alá került. Ennek következtében sérüléseket szenvedett, hosszabb ideig kórházi gyógykezelés alatt állott, majd azt követően is táppénzes állományban volt. Mivel egészségi állapota nem javult, 1963. január 1-i hatállyal — 67%-os rokkantságára tekintettel — rokkantsági nyugállományba került. Havi rokkantsági nyugdíja — az alperes igazolása szerint 1019 forint. A felperes rokkantságára tekintettel a korábbi váj ári munkakörét ugyan nem tudta betölteni, 1963 óta azonban az alperesi vállalat őt könnyebb munkakörben őri beosztásban továbbra is foglalkoztatja. E munkaviszonya 120