Berkes György et al.: Büntetőjog 1973-2000, 1. kötet (Budapest, 2001)
126 BÜNTETŐJOGI ÉS BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOGI TÁRGYÚ ÁLLÁSFOGLALÁSOK ellene irányult erőszak folytán ekkor már bekövetkezett, másrészt közömbös az is, hogy az elkövetési magatartás második fázisában, a dologelvétel időpontjában az elkövető tudata átfogta-e azt a körülményt, hogy a sértett életben van-e vagy sem. E kétmozzanatos elkövetési magatartással megvalósított bűncselekmény esetén a véghezvitel első és második szakasza nem áll egymással a cél- és eszközcselekmény viszonyában, így nem törvényi egység: összetett bűncselekmény (delictum compositum), hanem valóságos (anyagi) bűnhalmazat létesül. A kifosztás most tárgyalt esetében a dologelvétel célzatos jellegű, így az csak egyenes szándékkal valósítható meg; ha viszont az elkövető által a más bűncselekmény véghezvitele során alkalmazott erőszak avagy a sértett élete vagy testi épsége ellen intézett közvetlen fenyegetés kifejtésének az időpontjában is fennállott a dolog elvételére irányuló célzat, vagyis az erőszakos magatartás tanúsításának a célja a dologelvétel lehetővé tétele vagy ennek megkönnyítése volt: az elkövető nem a kifosztást, hanem a rablást valósítja meg. Nem helytálló tehát az a felfogás, hogy ha az erőszak hatása folytán a sértett az eltulajdonítás időpontjában már az életét vesztette, nem a kifosztás, hanem az ennél lényegesen enyhébb jogi megítélés alá eső lopás, illetőleg a lopással elkövetett tulajdon elleni szabálysértés megállapításának van helye. Ennek az álláspontnak az elfogadása ahhoz a visszás eredményre vezetne, hogy annak az elkövetőnek a vagyon elleni cselekménye, aki a sértettet megöli, majd nyomban ezt követően megfosztja a vagyontárgyaitól, ez utóbbi magatartása - a dolog értéke folytán - esetleg még vagyon elleni bűncselekményt sem valósítana meg, illetőleg ennek a cselekménynek lopásként értékelése lényegesen enyhébb jogi megítélés alá esne; míg ha a cselekmény tárgyi súlyának csökkentett voltát kifejező erőszak viszonylag enyhébb foka hatásában nem eredményezi a sértett életének a kioltását, akkor az azonos elkövetési magatartás a vagyon elleni bűncselekmény súlyosabb jogi értékelését, nevezetesen a kifosztás megállapítását eredményezné (BH 1986/11—443. sz., 1992/12—492. sz.). Más a helyzet, ha az erőszakban (fenyegetésében), illetőleg a dologelvételben megnyilvánuló magatartás-folyamat bármely okból megszakad, vagyis az ölési cselekmény elkövetője nem ezt követően nyomban valósítja meg a dologelvételt, hanem később megy vissza a helyszínre, és a már elhalt sértett ingóságait veszi el: ilyen esetben nem a kifosztás, hanem a lopás megállapításának van helye (BH 1997/7-324. sz., 1997/9^126. sz.). A kifosztás bűntette által védett jogi tárgy kettőssége folytán az egységes magatartás-folyamatnak a szétválasztása a törvény téves értelmezésén alapul. Nyilvánvaló az is, hogy a sértett biológiai halála bekövetkezésének az időpontja csak különös szakképzettséget igénylő és természettudományos szakismerettel rendelkező személy részéről ismerhető fel, amelyre az élet elleni bűncselekményt megvalósító elkövető általában nem képes; annak a felismerése azonban nyilvánvaló számára, hogy az általa alkalmazott erőszak hatása alatt álló személy a helyzeténél fogva már nem képes arra, hogy a vagyoni érdekei ellen irányuló magatartással szemben eredményesen védekezzen. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa olyan álláspontot fogadott el, amely szerint a Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint minősülő kifosztás bűntettét kell megállapítani nemcsak akkor, ha az elkövető még a sértett életében, hanem akkor is, ha nyomban a sértett megölése után veszi el annak értékeit. Budapest, 1998. május 15. Dr. Berkes György s. k. a tanács elnöke, dr. Kiss Zsigmond s. k. előadó bíró, dr. Demeter Ferencné s. k. bíró, dr. Domokos Jenő s. k. bíró, dr. Kónya István s. k. bíró
