Katolikus Főgimnázium, Csíkszereda, 1912

ez! Alakítani azt a törékeny, kiismerhetetlen, naiv gyermeki lelket. Fölemelni az erőtlent nem egyszer, hanem százszor is. Mosolygó, biztató arccal, atyai csókkal fogadni a fölemelkedni akarót. Több ez, mint a papnak alázatos munkája, több ez, mint a püspöknek hatalmas buzgólkodása, mint a nevelőnek kitartó kísérletezése; — több ez, mint az embernek az emberért való rajongása. Ez a kiváltságos lelkek nemes szenvedélye. Közönséges lelkek előtt érthetetlen küzdelem, főleg azért, mert imponderábilis munka. Az ártatlan gyermekmosoly az eleme. Ezért odaad mindent. Ebben látja az Isten teremtő gondolatát a legszebben megvalósulva. Az a kép csábítja, amint Jézus hívja magához a gyermekeket. Amint leül közéjük a kakukfüves, bódító illatú mező közepébe és a keblén altatja el őket. Ehhez az Ur Jézushoz akarja vinni a gyermekek ezreit. Bármikor mégy a püspöki palotába, a szalonba, a kertbe, diákot mindig fogsz ott találni. És nemcsak a nappala a gyermekeké, hanem az éjjele is. Nem is atyai, hanem egyenesen anyai szeretet kell ahhoz, hogy a legnagyobb mágnáscsalád sarja, a gyönge egészségű ember éjnek éjszakáján fölkeljen és menjen oda a gyermekek közé a nevelőintézetek nehézlevegőjű hálószobáiba, hogy megnézze, nem csűszott-e le valamelyikről a paplanka, hogy meleg, áldó kezével megsimogassa a homlokát annak, akit valami nehéz álom gyötör, talán épen a számtanból felel szegényke és semmit, de semmit nem tud. A sok-sok Majláth arckép közül ezt szeretném legjobban megörökíteni.

Fiúk ! nézzétek meg jól ezt az arcot és soha el ne feledjétek. Tiétek az a finom mosolya, amely ott vibrál az ajka körül, titeket biztat, hogy a tisztaságos lelkületet mindennél többre becsüljétek. Tiétek az a

9