Katolikus Főgimnázium, Csíkszereda, 1911

társadalmat, a szülőket az iskolától, az iskolai élet minden megnyilvánulásától elzárja, leomoljék végre. Hogy mi sok minden sajnálatos következménye van e semmi alapon nem helyeselhető ferde állapotnak, hogy mennyi mulasztás terheli ebben a tekintetben a társadalmat, mennyi az iskolát, most nincs módunkban fejtegetni.

De hogy a helyzet tarthatatlan, hogy az iskola és szülők közötti viszonynak, kapcsolatnak _— melyet talán a viszonytalanság szóval lehetne ma legtalálóbban jellemezni — közvetlenebbé, bensőségesebbé kell lennie, mutatják azok a reformtörekvések, amelyek erre vonatkozóan kivált nagyobb városokban — mondhatnék — hetirenden vannak. Ankéteket tartanak a nevelés legaktuálisabb problémáiról a szülők bevonásával. Szülők fogadására külön termet nyit meg minden újonnan épített iskola. És sok-sok egyéb úton igyekeznek összevezetni azt a két legtestvéribb és sajnos igen sokszor mégis idegen nyesegetőjét, ápolgatóját ifjú hajtásoknak, akiket a próza nyelve tanítónak és szülőnek — tágasabban iskolának, társadalomnak nevez.

Hogy ebben a tekintetben egészségesebb közszellem alakuljon ki nálunk, igen alkalmasoknak látom én erre ilyen és hasonló üléseinket, ünnepélyeinket. A nevelés szempontjából igen előnyös, hogy az a tanuló, az a pirkadó gyermeki lélek, bár ünnepiesebb órákban, egy levegőt szívjon vezetőit megértő, őket értékelő s velük együttérző szülőivel. A nevelő-oktatás munkája korántsem ismeretek elsajátítása csupán! Az érzületvilág izgékony talaja az, ami, ha kapálat- lan marad, sok gazt terem, de ha együttes, szociális érzések izzó kohójában salakjától megvál, nagy tetteknek, erkölcsi jellemnek lesz melegágya. Az olyan

60