Katolikus Főgimnázium, Csíkszereda, 1911

daxisnak kertje, alkalmas tere a mi „Önképzőkörünk,“ Mélyen Tisztelt Közönség, amely Íme ma, e gyászos emlékű napon lép a nyilvánosság elé.

Mintha küzdelmes nemzeti múltúnk tragikuma kisértene abban is, hogy amikor nekünk az ép említettem okból örülnünk kellene, sajgó érzések töltik el keblünket. Hiszen igaz : agg Kliónak érc táblája vésése közben sokszor tolult könny a szemébe. De sö- tétebb szomorúság sose ülte meg a lelkét — bár voltak nekünk Mohácsaink s bukott el nem egyszer Rákóczias ügyünk — sose ülte meg a lelkét sötétebb szomorúság, mint ma, mint okt. 6-án. Fáj nekünk, hogy gyászkeretes a kép, melyet bemutatunk. De a fátyol alatt ott van a nemzeti szín, az emlékezés me- lanchóliájába belerezdül egy-egy zöngéje a jövő reményének. Egy-két vonása a mai nap historikumá- nak ifjú lelkek derűjén szűrődik át és azért kedves lesz, azért — bizton hiszem — jóleső öröm birtokában távozik el e szerény díszgyűlés végén a Mélyen Tisztelt Közönség, mely szíves megjelenésével a 13-ak örök emlékének is áldozott. Nem nagy stilű, amit adunk. De az „Önképzőkörnek,“ az iskolának nem is célja tapsok kultusza, nagy méretű művészkedések produkálása. Egyszerű, meghitt családi ünnep ez. S oly jól esik érdeklődőket látunk itt. Oly jól esik családi ünnepünkön képviselve látnunk a szülők nagy sokaságát, hacsak pár taggal is. Mert bizony, Mélyen Tisztelt Közönség, család és iskola, szülők és nevelők elvégre is egymásra vannak utalva, egymás kiegészítői. S nem volt a pedagógia művelői között tán soha általánosabb az óhaj, mint ma, hogy a nevelés nagy és fontos munkájának e két egyformán lényeges faktora közelebb jöjjön egymáshoz. Hogy a rideg közönynek az a vastag kínai fala, mely a

59