Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1899

is kifejlett népdalainkban. A betyár mindig idealizált alak, a nép gyermeke soha sem fél tőle. Nem is bántja az a szegényt, csak a gazdagot.

Csupa költészet, csupa élet, szin, levegő mindenütt.

Borral vigad a magyar. Bort iszik ha örvend, bort, ha szive mélyén rág a bú.

„Ha bort iszom jó kedvem van tőle, Szid az asszony, nem gondolok véle“. A borhoz czigány nóta is dukál:

„Húzd ki cigány azt a nótát vidáman.“

Bor és cigánymuzsika kell a kórteskedéshez is:

„Tisztujitás lesz ma itt a vármegyén, Három kupa votumot megittam én.“ A bor és cigány nyomán tánc következik. A magyar nép itt is helyt áll s táncát sok esetben ügyes, talpraesett szóval fűszerezi:

„Húzzad cigány hegedűs Fekete vagy, mint az üst Kürtőn jártál, mint a füst.“

„Ha eltelik három ősz Kicsi lányka hozzám nősz“.

Az édes anya piciny gyermekét bölcsődallal ringatja el; apró gyermekek játék közben vidám dalokat énekelnek, lakodalmakban a vőfélyek ékes rigmusokkal fűszerezik az ebédet, megható szavakkal búcsúztatják el a menyasszonyt szüleitől, a leányt társaitól s a kedves halottat szomorú, bús akkordokkal helyezik örök nyugalomra.

Erről zeng a népdal. Csak vázlatot adtam, hiszen lehetetlen ily szúkebb keretben minden érzést a maga finom árnyalataival felsorolni.

A magyar nép arról, mit nem érez, mi tapasztalatán túl esik nem dalol. A magyar nem vadász nép, eredeti vadász dalunk alig is van. Egy nehány halász-nótát ismerünk ugyan, de tengeri nótáról nem tudunk. Bányadalainkra elmondhatjuk, hogy jobbára nem népdalok.

Még népdalaink nyelvezetéről emlékezem meg. Ez a legősibb, legnaivabb faj, mely az ősidőkben is az volt a népnél a mi ma. Innen van az, hogy a dal szókincse legalább nagyjában megmaradt a maga ősi állapotában. A dal