Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1899
III. A népi ln 1 értékéről. A népdal ott született mindenha és ott születik most is a délibábos rónákon, vagy a felhőkbe vesző szép, fehér bércek virágos völgyeiben, az alföldi homokbuckák közt, vagy az örökké zugó, illatos fenyvesek, bükkösök hazájában : született a parányi gunyhók eresze alatt, szerető szivek mélyében és a szó és a dallam egyszerre fakadt és énekhangban, vagy a tilinkó édes-bús siralmában szól hegyeken, völgyeken, pásztortűz mellett, a fonóban. „Kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger pusztaságon, mindenütt, mindenütt teremnek a dalok“. (Thaly). Ks az édes hangokat szellő elragadta, visszhang visszaadta s valami titkos bűbájos erő a szivekbe lopta. S szállt az ének szájról-szájra. így született a szelíd szerelmi dal, a boldogságnak vidám és búbánatnak nyögő éneke, a hazafias dal, hiszen a puszták fia, az erdők-mezők vadvirága mindenkor rajongással szererette hazáját, igy a költészetnek busongó leánya a ballada, igy a vándorlegények dala, melyhez pacsirtaszó és erdőzúgás adák a kíséretet, igy a bordal, hiszen borban vigad a magyar. Gazdag, szép, bűbájos az a viliig, melyet a népköltészet tár elénk. Fájdalom, hogy maga a népdal már többé nem fejlődik, sőt bizonyos decadeneiát mutat. Ennek oka a rohamosan terjedő műveltség. Hiszen, ha rohamosan halad valamely nép a modern műveltség felé, ez áramlatból a nép sem vonhatja ki magát; könyvek, újságok, iskolák színházak terjednek el mindenütt, a népet kiveszik természetes talajából s beültetik egy mesterségesbe, mely egyediségét tönkre teszi, közvetlenségét és természetességét megszűnté ■
