Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1897

A szórend nagyon is erőszakosan össze-visszahányt alakot nyer, ha a kötőszót eredeti helyéről olyan messze he a mondatba helyezzük. Ez nem az a Chladni-féló ösz- szerázódása a legszorosabban összetartozó mondatrészeknek, a mit Arany a „Magyar nemzeti versidomról“ 1856-ban a nagy-körösi ev. ref. főiskola értesítőjébe irt dolgozatában megenged azért, hogy ezzel a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjék. Kiviláglik ez azokból a példákból, a melyeket Arany ott felhoz :

„Szent körösztfán, ha imádlak“ . . .

„Szépen ha beszélnek“ . . .

Hiszen „bárki észreveheti, hogy a ,ha‘ kötszó legszorosabban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék s igy némi körmondatosság színét viselné.“ Láthatjuk, hogy Kist a fent idéztem példánál nem ez a czél vezette, mert ott a ,ha‘ a jobban bán1 ki- fefejezéssel, mint a mondat állítmányával sokkal szorosabb összefüggésben van, mint az alanynyal; de még rosszabb magyartalanabb a ,ha‘ elhelyezése az előtte lévő sorban, a hol közvetlen a tárgy mellé tette a kötőszót. Ez már önkényes szabadság s a classicai verselésnek utánzása, nem pedig az eredeti magyar rhythmusnak a mainál erősebb lüktetése.“

A fent idézett 4 sornak fordítása jellemző magára Kisre nézve is, mert, ha összehasonlítjuk az eredetivel:

„Si quidquam tota comissi stulta inventa,

Cuius me fatear poenituisse magis;

Hesterna quam te solum, quod nocte reliqui,

Ardorem cupiens dissimulare meum.“

világossá lesz előttünk mennyire nem fér össze Kis erkölcsös, nemes, papi gondolkozás módjával, úgy adni vissza a latin sorokat, a mint azt a könnyelmű kor szabad szájú fia minden tartózkodás nélkül ki meri mondani.

Cato verspárjairól nem kell egyebet mondanunk, mint a mit dr. Németi Géza az Egy. Phil. Közi. Vili. évfolyamának 3. füzetében ezekről irt bírálatában oly szépen kifejezett.