Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1896
77 — „Oh magasságban lakozó Isten ! Könyörülj rajtunk ez ínségünkben . . . Mert elepedett lelkünk egészen, — Még isten sem jut Immár eszünkben \ul) A honfibánat legpanaszosabb hangjain azonban a „Pannónia siralma“ czimü 1728-beli ének szól. Ez ideig ugyanis már nagy haladást tett az elnémetesedés s e költemény ismeretlen szerzője az elkorcsosult, elnémetesedett magyarság hibáinak ostorozója. Pannónia ama kevés számú magyar képviselője, a kik hívek maradtak, nem engedték át magukat a honfitársaikat sorvasztó betegségnek, de az általános romlottság képe elkeseredett szívok szomorú érzelmeit szemrehányó szavakra indította. Oly sok keserűség, bánatos panasz van e költemény első szakaszaiban, mintha a lábbal tiport nemzeti érzés egyszerre akarta volna életre kelteni a magáról megfeledkezett nemzetet, hogy most is hű maradjon mindahoz, minek eddigi fennmaradását köszönhette- E nehány versszak a következő: „Szegény Magyarország bánatját újítja, Köuyvező szemeit siralomra nyitja. Pejét lecsüggesztvén, könyveit árasztja S keserves beszédit e szókra fakasztja : Boldog Isten, miért kesergetsz annyira ? Mi okbűi kölyköket bocsátasz urokra ? Viperától fajzott fiakat anyjokra Támasztasz, s ebeket kedves hazájokra. Nemdenein, javaim ővelök közlöttem ? Nagy böcsiiletekben őket helyheztettem, Mit vétettem azért, hogy ezt érdemlettem, — Hogy korcsos népemtől megkeserittettem: *) *) Tlialy K. i. in. II. 393., 394. 11.
