Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-03-01 / 2. szám

SZERDA, MÁRCIUS 28. — Olvassuk: 2 Kor. 12:7-10.

„Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12:9)

Apósom gyógyíthatatlan beteg volt és élete vége felé közeledett. Már nem tudta magát gondozni és így magunkhoz vettük, hogy nálunk töltse el végnapjait. Két gyermekünk van, egy családi üzletünk és nincs fölösleges hálószobánk. Szívünk mégis azt sugallta, hogy őt magunkhoz kell vennünk. Egyikünk mindig betegágyánál volt és gondoztuk odaadással, és ennek bizony voltak nehéz pillanatai is reánk nézve és reá nézve is. Fájdalmában néha sértő szavakat is mondott, de suttogva mondott kedveskedő szavai a reménytelenül hosszú éjszakákon meggyőztek arról, hogy mindezek másként nem lehettek. Nem tapasztaltunk semmiféle életmentő csodát a velünk töltött hónapjai alatt, de Isten megmutatta nekünk, hogyan lehet bátran meghalni. Megtanultuk, hogy milyen fontos az Istenre való hagyatkozás, az ő erősítése azoknál a családoknál, akik beteget ápolnak. A betegápolás odaadást, türelmet és sok imádságot kíván, gyöngédséget és szeretetet. De a kegyelem elég ezen a területen is. Krisztus Urunk mindig megállt a betegek mellett és segített rajtuk. Vajon mi megtesszük-e azt, amit megtehetünk értük?

IMÁDKOZZUNK: Szerető Istenünk, segíts minket, hogy erődben bízzunk, amikor az előttünk levő súlyos feladatba fogunk. Ámen.

— Isten ad elégséges erőt, hogy a szeretetnek néha bátor — olykor rendkívüli — cselekedeteit végezzük. —

Jane Volker (Pennsylvania)

30