Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

SZERDA, JANUÁR 3. — Olvassuk: Lukács 10:30-37.

„Monda néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél.”

(Lukács 10:37)

Mindig emlékezni fogok arra az emberre, akit az út mellett láttam feküdni. Hogy tud valaki ott feküdni, miközben annyi autó rohan el mellette? Senki nem áll meg, hogy megnézze, vane valamire szüksége? Szívdobogva kiáltottam férjemre, hogy álljon meg. Láttam, hogy az ember megmozdította kezét, amint mellé gördültünk az út szélére. Észrevéve minket, felállt és megpróbálta kisimítani gyűrött ruháját. Reánk nézett, és mi öreá a kényelmes kocsiülésről.

Jó lenne most azt mondanom az olvasóimnak, hogy kiszálltunk az autóból és segítséget ajánlottunk föl. De nem tettük. Férjem és én egymásra néztünk, megrándítottuk vállunkat és elhajtottunk, miközben az ember üres szemekkel nézett utánunk.

Az egész úton erre az emberre gondoltam. Magamat mindig jó keresztyénnek tartottam. Most azonban elmúlasztottam az alkalmat, hogy Isten igéje útmutatása szerint cselekedjem. Annak az embernek a félelmet gerjesztő kinézése megakadályozott a segítségben.

Azóta is keresem azt az embert. Mindeddig nem találtam meg. Úgy látszik eltűnt, mint az az alkalom, hogy segítsem őt — a felebarátot — amint Jézus parancsolta volt. Bizony Jézus senki előtt nem mutathat rám: „Eredj el, és te is akképpen cselekedjél”

IMÁDKOZZUNK: Istenünk, bocsásd meg, hogy elszalaszt - juk a nekünk készített alkalmakat. Segíts felismerni, hogy amit másokkal teszünk veled tesszük. Ámen.

— Valóban jó felebarát vagyok? —

Linda Knight (Ontario, Canada)

5