Csendes Percek, 1989 (37. évfolyam, 6. szám)

1989-11-01 / 6. szám

SZERDA, NOVEMBER 22. — Olvassuk: Luk. 10:30-37.

„Utazása közben egy samáriabeli ember jött arra, ahol a sebesült feküdt. Amikor észrevette öt a földön, megesett a szíve rajta.” (Luk. 10:33)

Nagymamám egy teljesen süket öreg nénivel együtt feküdt a kórházi szobában. Amikor meglátogattam, eszembe se jutott, hogy megpróbáljak a nénivel valami kapcsolatot teremteni vagy kommunikálni. Valahogy biztosra vettem azt, hogy minden kisérletem úgyis kudarcba fulladna, s csak még kényelmetlenebbül éreznénk mind a ketten magunkat.

Amikor unokatestvérem, Alice is bejött a nagymamához, neki is elmondtuk azt, amit nagymama szobatársnójéről megtudtunk. Nagy meglepetésemre Alice kivett egy pár szál virágot nagymama vázájából és egy darab papírra sebtiben néhány szót írva, odanyújtotta mindkettőt a néninek. A néni szélesen elmosolyodott és rögtön vissza is írt néhány szót válaszul Alicenek. Lelkesen „beszélgettek”, mosolyogva és a szeretet nagy melegségét árasztva. Egy olyan valaki cselekedte, akiről azt hittem, hogy képtelen kapcsolatot teremteni. Rádöbbentem arra, hogy milyen hamis előítéletem volt erről a néniről. S ez valószínű, hogy nem egy egyedülálló eset, hanem nagyon sok más embert is körülöttem ugyanígy eddig rosszul ítéltem meg. Azóta igyekszem megváltozni.

Egy dolog biztos. Alice kedvessége engemet ugyanúgy megérintett, mint a nagymamám szobatársnőjét. Örültem annak, amit láttam. Ha valaki úgy szereti az Ür Jézus Krisztust, mint Alice, annak kedvessége engem ugyanúgy megérintett, mint a nagymamám szobatársnőjét.

IMÁDKOZZUNK: Mennyei Atyám, kérlek, hogy mindenkiben a te gyermekedet láthassam, aki ugyanúgy igényli a szeretetet és kedvességet, mint én magam. Jézus nevében. Ámen.

— Mennyire érzem át mások szükségét? —

Roy S. Hamilton (South Carolina)

24