Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)

1985-03-01 / 2. szám

PENTEK, ÁPRILIS 19. —Olvassuk: Zsolt. 107:1-9.

„Hajlék az örökkévaló Isten, — alant vannak örökkévaló karjai...” (V.Mózes 33:27)

Nagy-csütörtökön történt. Zord volt az idő, — síkosak, csúszósak az utak. Hat egyetemi diák volt a kocsiban. Aki a kormánynál ült, elvesztette uralmát fölötte. A kocsi megcsúszott, — összetört. Két fiatal diák életét vesztette, — a többi súlyosan megsebesült. A mi kórházunkba szállították be őket, — az imaterem melletti szobába, ahol a különleges gondozást igénylő betegeket kezelik. Az imaterem tele volt sebzett szívű, összetört rokonokkal, barátokkal. Az egyik életben maradt, de súlyosan megsebesült diák tanácstalanul, zokogva mondogatta: olyan volt, mint testvérem, úgy szerettem. És most meghalt, — hová lett...? Megfogtam kezét, csendesen szóltam hozzá: ott van, ahol eddig is volt, az Úr Isten kezében... Majd imádkoztunk s éreztem, hogy fájdalma enyhült.

És amikor az operáció után a műtőből az utolsó diákot is kihozták, szelíd mosoly jelent meg arcán... tekintete az élet felé fordult ismét. — És talán nemcsak a földi élet felé, hanem amaz örökkévaló élet felé is, amelyet nem érnek viharok.

Egyetlen egy pillanat eseménye sem változtat a tényen, hogy Isten kezében vagyunk. —

IMÁDKOZZUNK: Urunk, Istenünk, megváltjuk előtted, hogy nehéz szereteted megtartó erejében hinni, amikor életünk a próba alatt roskad. — Óh, áldj meg a Te kegyelmeddel, hogy a kétségbeesés óráiban is és mindig a Te kezedbe tudjuk tenni életünk, Ámen.

— A legsötétebb órákra is szól Isten ígérete. —

Lawrence W. Lykens (Pennsilvania)

52