Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)

1985-03-01 / 2. szám

VASÁRNAP, ÁPRILIS 14. — Olvassuk: Hóseás 11:1-9.

„Miképpen adnálak oda, Efraim? szolgáltatnálak ki, Izráel?” (Hóseás 11:8)

Aranyhajú kis unokánk körülbelül két esztendős lehetett. Valami ok miatt ki kellett menjünk a repülőtérre. Nagy tömeg volt ott, és persze igyekeztünk, hogy jól előre furakodhassunk. Különösen a kis unoka! Elengedte a kezemet, majd egy kis gyík módjára átfurakodott a tömegen — egészen közel kerülve a repülőgéphez! Minél jobban hívtuk, annál jobban szaladgált, gyermeki eszével játéknak vette az egészet és fogalma sem volt róla, hogy milyen veszélyes helyzetbe került.

Amint tovább figyeltem, Hóseás próféta szavai jutottak az eszembe: „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat... Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak tőlem: a Baáloknak áldoztak és a bálványoknak tömjéneztek. Pedig én tanítottam járni Efraimot, én vettem őket karjaimba, de ők nem ismerték el, hogy én a gyógyítottam meg őket.”

Mennyire hasonlóak vagyunk mi is ahhoz a kis unokához, aki messzire szaladgált és Izráelhez. Istenünk szeretettel hívogat bennünket, de mi ügyet sem vetünk Rá. Veszedelembe sodródunk, mert nem engedelmeskedünk az Ő szavának.

Mindennek ellenére mégsem enged el bennünket az Ő szeretete. Isten imigyen szól hozzánk: „Miképpen adnálak oda...? Nem szolgáltatlak ki a Sátánnak a kárhozatra. Istennek szeretete minden elképzelést túlhalad!

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, áldott Urunk, hogy noha a legrosszabbat is tudod felölünk, mégis továbbra is szeretsz bennünket. Jézusunkért, hálás köszönettel, Ámen. — Hű az Úr! — McConnell Ormond, (Írország)

47