Csendes Percek, 1984 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1984-01-01 / 1. szám
CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 12. — Olvassuk: Zsolt. 92:1-4 „Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!” (Zsolt. 118:24) A világi ember is szokta mondani: micsoda napom volt! És mit ért alatta? Nagy evést, ivást, nagy társaságban való szórakozást, táncot, duhajkodást, fék nélküli testi élvezkedést. Az Ige nem ilyen napról beszél. Lehetett ez a nap a templom alapjának letétele (Ezsd. 3:10-11). Lehetett Dávidnak, vagy más személynek egy magas hivatalba iktatása, az ének pedig egy nemzeti himnusz. Lehetett ez a nap a zsidók szombatja, amit maga Isten különböztetett meg a többi napoktól, szentté tette. Azért szerezte az ember számára, hogy szent örömben örvendezzen azon, meggondolva, micsoda Urat szolgálhat. S talán azt a napot is látta már Dávid homályosan, mikor feltámadt az Úr Jézus. Mindenesetre nem ember rendezte ünnepről szól az Ige. „Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeinknek.” Az Istenben való öröm a legmagasztosabb, a legfenségesebb hálaadás a Krisztusban való örökéletért. Ahogy a nap az égen fényével megteremti a természetes napot, úgy az Igazság Napja, Jézus, a lélek napját teremtette meg. A bukott Ádám behozott a világba egy szomorú napot, de Krisztus által jött egy másik, az örvendezés napja. „Ábrahám is látta ezt meszsziről és örült.” A hívő keresztyén azonban még többet mondhat, mint a zsoltáríró, azt, amit Pál így írt le: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek.” IMÁDKOZZUNK: Feltámadott Úr Jézus, áldalak, hogy a zsoltáríróval ujjonghatok: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit.” Ámen. — A hívő keresztyén öröme, hogy minden nap a Krisztus világosságában járhat. — 14 Laraine Centineo (New York)