Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-05-01 / 3. szám

,.Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt. 150:6)

Siettem át a hídon. Be voltam jelentve az orvosomnál. Nagyon szép reggel volt, de időm alig engedte, hogy észrevegyem. Hirtelen madárhang ütötte meg fülemet. Szöges kerítés dróton egy veréb ült, csőre szélesre nyitva, csiripelt, mintha nagy értékű dolgot cselekednék. Meg kellett állnom és mosolyognom. Közönséges veréb, nem pacsirta, nem fülemüle, nem rigó, de mindent beletett sajátos énekébe. Dicsérte az Urat.

Mi sokszor azt gondoljuk, hogy nem sokat számítunk, mert nem vagyunk nagy tehetséggel, ügyességgel megáldva. Úgy érezzük, hogy csak hátul a helyünk vagy valahol a széleken, hiszen mindenki más jobban csinálja a dolgokat, mint ahogy mi tudnánk. Ez a kis madár nemcsak száját nyitotta fel, egész teste vibrált az éneklésben. Valójában nincs is olyan, hogy „közönséges veréb”. Hiszen Jézus azt mondta róluk, hogy ,,egy sem esik közülük a földre az Isten tudta nélkül.” Drágák Istennek. Nos, ugyanez a gyöngéd szeretet és gondviselés a miénk a mennyei Atya részéről. Minden okunk megvan hát, hogy Istent dicsérjük, szüntelen magasztaljuk. A teremtés koronájának, a bűneiből megváltott embernek ajka a mindenféle élőlények sorában hogy is maradhatna néma? Óh, ember, dicsérd hát az Urat!

IMÁDKOZZUNK: Jó Istenünk, kérünk, ajándékozz nekünk örömteljes éneket, sokat, hogy érezzük mások is szereteted melegét. Ámen.

— Isten szeretetének megismerése állandóan magasztaló énekre buzdít. —

Vera Cooper (London, England)

CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 26. — Olvassuk: Zsolt. 150

28