Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-03-01 / 2. szám

,,A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk.”

(Lk. 11:3)

Szomszédom mindennap elküldte hozzám egyik vagy másik kisgyerekét, hogy kölcsön kérjen valami ennivalófélét, vagy főzéshez való anyagot. Kenyér, liszt, cukor, zsír, fűszerek jöttek sorban. Szerény volt, naponta csak kicsit kért, s a gyermek arca boldogan mosolygott, ha megkapta. Én mégis kiborultam már a 3-ik héten, mert soha nem adta meg a kölcsönt. Helyette jött az újabb kérés. „Ma nem kap” — határoztam el. Hajthatatlan leszek. „Ami szemtelenség szemtelenség.” A gyermek cukrot kért, ami bőven volt nekem, mégis keményen jött ki a felelet: „Elfogyott a cukrom, sajnálom, nekem sincs.” A kislány arda szomorú lett, csaknem sírt, mikor kifordult az ajtón. Én pedig rettenetesen rosszul éreztem magamat.

Amikor én kérem a mindennapi kenyeret reggeli áhítatomban, Isten sohasem küld el üres kézzel. Ő nem fárad bele sok-sok zaklató kérésembe. Éreztem, hogy az Úr nem helyesli cselekedetemet. Csendes órám idején még jobban megbizonyosodtam erről. Mt. 5:42 volt az Ige. Úgy éreztem Jézust küldtem el az ajtóm elől. Egy belső hang sürgetett: tudd meg körülményeiket, s meglátod milyen segítséget igényelnek. S az a belső hang arról is beszélt nekem, hogy meg kell változnom.

IMÁDKOZZUNK: Irgalmas Atyám, segíts, hogy bírálgatás, panasz nélkül tudjak adni. Te irgalommal és szeretettel vagy felém, taníts, hogy kövesselek. Ámen.

— Ha Jézus tanításai szíven találnak, ne keményítsük meg szívünket. —

PÉNTEK, ÁPRILIS 29. — Olvassuk: 2Kor.9:6-9.

Lorene M. Clark (Indiana)