Csendes Percek, 1982 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1982-01-01 / 1. szám

„Amint látja (Jézus), hogy az sír, elbúsult lelkében és igen megrendült.” (Jn.11:33)

Életünk veszteségei: egy szeretett gyermek, szülő, hitves halála, munka-vesztés és hasonlók, kínzó szenvedést okozhatnak. Mégis ha ezek nem vezetnek az életből való visszahúzódásra, a fájdalomból áldás, jó fakadhat.

Egy édesanya autószerencsétlenségben elveszítette fiát, és szomorú szívvel számolt be erről egy keresztyén újságnak. A jóakaratú egyháztagok azt mondták neki: szomorkodni nem keresztyén magatartás. Légy erős, bátor, és érzéseidet ne tárd fel! így magábafojtotta könynyeit, s csak befelé sírt. Az eredmény idegösszeroppanás lett. Ekkor meg megszidták az asszonyok: hogy juthat egy keresztyén idegösszeomlásba!

Lehet, hogy itt egy végső esetről van szó, mégis én attól félek, hogy az eset egy nagyon elterjedt, hamis fogalmat tár elénk tragédiákról, könnyekről. A robot-ember lehet szenvtelen, de nem lehet ilyen az ember. Mi fel vagyunk szerelve könnycsatornákkal. Az élő Isten tervezett és alkotott így, hogy ezek a csatornák élet-krízisek idején az erőteljes érzelmek levezetéséül szolgáljanak. Mária és Márta nem szégyeltek sírni. Nem ölték meg érzéseiket, mertek beszélni arról. így hordták fájdalmukat. Sőt Jézus maga is sírt, mikor látta a bűn és halál-okozta bánatot. De Lázár feltámasztása nekünk is beszél: ahol Jézus van, a szomorúság örömre fordul.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, köszönjük, hogy erőddel, vigasztalásoddal mindig mellettünk állsz. Ámen.

— A lélek számára nincs szivárvány a szemekben levő könnyek nélkül. —

PÉNTEK, FEBRUÁR 12. — Olvassuk: Ján.11:30-44.

Rachel Philip (India)