Csendes Percek, 1982 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1982-01-01 / 1. szám

„Hallgass meg engemet Uram... szabadíts meg engem.” (Zsolt.69:18-19)

Egyetemi tanulmányaim második évének utolsó szemeszterén nagyon elkeseredtem. Anyám nagy áldozatokat hozott azért, hogy én arra a drága Egyetemre járhassak. Én pedig ezt úgy háláltam meg neki, hogy rossz társaságba keveredve, ivással és kártyázással töltöttem az időt. Nagyon keveset tanulva, keveset dolgozva éltem. Viselkedésem miatt már majdnem eltanácsoltak az egyetemről is.

Céltalanul barangoltam az utcákon, mikor valaki kedves hangon megszólított: „Vegyen virágot, uram.”

Megütközve néztem a virágárusra. Minek vegyek én virágot? Megcsóválva fejemet, nemmel válaszoltam. A virágárus mégis kedvesen, mosolyogva válaszolt: „Isten áldja meg magát, uram!” Meglepődve kérdeztem meg tőle: „Hisz maga igazán Istenben?” „Nemcsak hogy hiszek uram, hanem tudom, hogy Isten most is itt van velem” — volt a határozott válasz.

Megváltoztatták életemet ezek az egyszerű szavak, ez a rövid bizonyságtevés. Egyenesen visszamentem a kollégiumba és Istennek ajánlottam az addig kusza, rendetlen életemet. Azóta Isten soha nem hagyott el.

IMÁDKOZZUNK: Istenem, taníts engem egyedül csak Benned bíznom. Az Úr Jézus nevében kérlek. Ámen.

— Az Isten hív, járjál vele tovább életed útján. —

Ronald Adkins Cornwall (England)

KEDD, JANUÁR 12. — Olv.: Zsolt.69:1-4, 14-19.