Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-01-01 / 1. szám

„íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!” (Zsolt. 133:1)

Rengeteget telefonáltam és imádkoztam, míg egy családi találkozót elrendeztem szüleim házánál. Szüléink még ott éltek a régi gazdasági földjük közepén, de nagyon megöregedtek. Várakozva néztük az utat a nagy napon: kik és hányán jönnek el. Végre megjelentek a testvérek, s az övéik. Az autókból kiszálló, nevető unokák olyanok voltak, mintha szüleik léptek volna ki a fényképalbumból. Mi, testvérek, középkorúvá értünk. Kimondhatatlan öröm volt a rég nem látott testvéreknek egymást megölelni, egymással beszélgetni. Anyám arcán öröm-rózsák égtek, míg mentünk a kis ösvényen a régi templomba. Apám lelkesen énekelte a régi zsoltárokat, az egykori nyolctagú család helyett az ötvenre nőtt sereggel. Búcsúzáskor hálásan köszöntem meg Istennek, hogy együtt lehettünk, mert a mennyei boldog találkozás édességéből éreztünk meg valamit.

Jézus érdeméért várhatjuk e boldog találkozást elköltözött szeretteinkkel is. Nézzünk hát előre félelem nélkül, mert kit-kit talán drága szülök, testvérek, jóbarátok várnak már odaát. S túl azon a nagy lehetőségen, hogy együtt leszünk velük, az Úrral is együtt leszünk tisztaságban és szentségben. Nem zavarnak gonosz indulatok, csak Őt, a Szentet fogjuk dicsérni örömben együtt azokkal, akiket úgy szerettünk.

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, Úr Jézus, hogy véred hullásáért reménységünk van az örök, boldog együttlétre Veled és szeretteinkkel. Ámen.

— Igazi közösséget Isten atyai szeretete teremt. —

Carolyn S. Wilde (Wisconsin)

SZERDA, JANUÁR 28. — Olvassuk: Zsolt. 133.