Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-01-01 / 1. szám

„Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.” (Zsoltárok 77:11)

Benéztem barátnőmhöz. Bár Jankát már hónapok óta nem láttam, azonnal kiöntöttük szívünket egymásnak s részesültünk egymás közös gondolataiban. Mindkettőnknek volt a szívében valami, ami miatt a panaszok szinte kifogyhatatlanok voltak. Ő sclerosis multiplex-ben szenvedett, — ami a központi idegrendszernek a megbénulása — s sem kezét, sem lábát nem tudta használni, ágyhoz volt kötve állandóan. Én a fiamat temettem nemrégen. Mindketten szerettük volna visszakapni azt, amit elvesztettünk. Mindketten keserűséget hordoztunk magunkban. Mindketten idéztük a régi időknek gyötrelmeit és napfényét. De mindketten hálásak voltunk azért, hogy Isten jó férjet adott nekünk. Együtt sírtunk és együtt nevettünk.

Késő délután, amikor hazamentem, rájöttem, hogy Janka megbízott bennem, amikor legbensőbb érzéseit feltárta előttem. S ő azért bízott bennem, mert én együtt tudtam érezni vele, hasonló veszteségek árán.

Mindnyájan szenvedünk. A választás rajtunk áll, hogy hordozzuk el a szenvedést. Odaadhatjuk magunkat a keserűségnek, de azt is számontarthatjuk, hogy milyen jókkal áldott meg minket Isten. S hiszem, amikor fájdalmainkat megosztjuk valakivel, azok könnyebbek lesznek. És mi a Felségeshez közelebb kerültünk, akinek a jobb keze még mindig áldóan terül fölénk.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, köszönjük neked, hogy a megosztott fájdalomból megosztott, gazdag öröm fakad. Ámen.

— Megosztott fájdalom a vígasztalás forrása. —

Morris H. Marilyn, (Kansas)

SZERDA, JANUÁR 14. — Olvassuk: Zsolt. 77:1-13.